Ján 6. Sok ezer ember hallgatja Jézust. Nincs elég étel, és Jézus azt mondja: Most mit csináljunk?
Ján 6:7 Fülöp így válaszolt: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég ezeknek, hogy mindenki kapjon valami keveset.
Mit csinál éppen? Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnánk, mondanék egy-két dolgot. Vannak bizonyos szellemi ajándékok, amiket nem bátorítunk a Krisztus Testében. Hadd mondjak néhányat! Például a hibatalálás ajándéka. 🙂 Vannak emberek, akik minden erőlködés nélkül azonnal kiszúrják a hibákat a gyülekezetben. Volt egy testvér, kétszer-háromszor volt nálunk, egyszer találkoztam vele, és azt mondta nekem: amint bejöttem, arra gondoltam, ez olyan jó gyülekezet, csak… Aztán jött a lista. Azt gondoltam: „Hú! Ez nem semmi! Ez gyorsan megy neked!” Ezt az ajándékot nem bátorítjuk a gyülekezetben.
Aztán: a magyarázkodás ajándéka. 🙂 Vannak, akiknek nagyszerű ajándéka van arra, hogy minden rossz döntésüket megmagyarázzák. „Istentől elfelé megyek az életemben, de van egy jó magyarázatom rá.” Ezt sem bátorítjuk, hogy használd. Aztán: a passzivitás ajándéka. Ezt talán nem is kell elmagyaráznom. 🙂 Szerintem mindannyian értjük.
Vannak emberek, akik olyan jók ezekben, hogy azt látjuk: igazán ajándékuk van valamelyikre ezek közül. Szellemi ajándék szerintem, de nem a Szent Szellemtől. Jézus azt mondta Mát 16-ban Péternek: ezt nem test és vér jelentette ki neked! Aztán később még egyszer mondta ezt neki, csak akkor úgy mondta: Távozz Tőlem, Sátán! Az sem testi volt, az is szellemi volt, csak az Ellenségtől jött.
Miért olyan érdekes ez? Azért, mert Eféz 4:29 vigyázni akarok a szavaimmal. Szeretném, ha azok építőek lennének, nem pusztítóak. Nem romlottak, hanem építőek. Szerintem erre van ajándékunk: építeni, bátorítani!
Mit csinált Fülöp? Gyakorolt egy ajándékot, amire semmi szükség Krisztus Testében. Tudod, hogy mi ez az ajándék? Viccelünk ezzel időnként, azt mondjuk: egy embernek megvan a nyilvánvaló dolgok kijelentésének az ajándéka. 🙂 Amire semmi szükség, mindenki látja amúgy is. Ez az, amit Fülöp csinál itt: kijelenti a nyilvánvalót. Azt mondja: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég ezeknek. Ezt mindenki tudja, de mi a megoldás? Mi a válasz?
–
Ha látom a nyilvánvaló hibát a képben, az elbátortalanít engem.
–
Ha kijelentem a nyilvánvalót, azzal elbátortalanítom a testvéremet.
–
A legrosszabb, ha elfogadom a nyilvánvalót, hogy ennek így kell lennie. Ez a legrosszabb, mert akkor nem fogok járni az elhívásomban, nem fogom gyakorolni az ajándékomat, nem fogok szolgálni Krisztusban, és másokat megrabolok attól az áldástól, ami az én életem lehetne őfeléjük.
Erről az utolsóról szeretnék beszélni: elfogadni a nyilvánvalót, elfogadni a problémát, elfogadni a fennálló helyzetet. Ha ez lenne az utolsó esélyem, hogy mondjak itt valamit, akkor azt szeretném mondani: „Ne élj ebben! Ne maradj meg ebben!”
Úgy értem, tudom, mennyire könnyű. „Annyira fáradt vagyok!” Értem én is. Tudom. Pontosan tudom, hogy ez milyen… „Annyira csalódott vagyok!” Mind belefutunk ebbe. Valaki azt mondja: „Csalódtam egy hívőben! Csalódtam egy testvéremben!” Azt felelem: „Csak várj, amíg magadban leszel ennyire csalódott! Az az igazi móka, az a valami!”
Értem, miről beszélsz. „Nem úgy ment a dolog, ahogy számítottam rá. A gyülekezet túl messzire van. A zene nem tökéletes. A dicsőítés nem tökéletes. A prédikátor nem tud beszélni!” Együtt tudok érezni veled. „A fordítás miatt nem lehet jól figyelni az üzenetre.” Értem. Valószínűleg, ha te belefutottál, én is belefutottam. Valószínűleg, ha te belefutottál, mások is belefutottak.
Lehet, hogy nem mondjuk, mert nem akarjuk elbátortalanítani a testvéreinket, de belefutottunk valószínűleg. Nem fogjuk elfogadni, de biztos, hogy éreztük a dolgot. Mit csinálok azonban ezzel?
Egyik testvérünk mesélte nekem múlt vasárnap délelőtt: „Annyira fáradt voltam, annyira magam alatt voltam! Valaki, akit szeretek, annyira megbántott engem. Amikor felébredtem, azt mondtam magamnak, megnézem az interneten az istentiszteletet.” Aztán végül felöltözött, eljött, és aztán elmesélte nekem: „Annyira megtisztelte Isten ezt! Az üzenet annyira személyes volt, szóról-szóra arra válaszolt, amivel megbántottak. Akkor lehetett volna személyesebb, ha a nevem szerepel az üzenetben.”
Erre gondoltam, hogy mennyire könnyű látni a gondot, a hibát, a bajt, az embert, a régi bűnös természetét. Mennyire könnyű megállni itt, mennyire könnyű leragadni ezen a ponton! Mennyire könnyű karba fonni a kezem és azt mondani: „Tudtam, hogy ez is ilyen! Tudtam, hogy ez a hely is ilyen. Tudtam, hogy ez az egész ilyen. Tudtam!” Annyira könnyű elfogadni a nyilvánvalót!
Viszont nem erre vagyunk elhívva. Hanem ahogy ez a nővérünk csinálta, azt mondta: „Nem! Nem érdekel, nem állok meg, hanem elmegyek. Áttörök rajta. Hagyjuk a fáradtságot, vagy azt, hogy vacakul vagyok, vagy azt, hogy nyomorult vagyok, és menjünk utána annak, ami számít.”
Azt kérdezném a testvérünktől, akinek megvan az ajándéka, hogy felismerje a problémákat a gyülekezetben gyorsan: „Rendben! Fogsz-e csinálni a dologban valamit?” Hadd pontosítsam, mert félek, hogy megvan neki a fejek lecsapásának az ajándéka is, vagy a kritikának az ajándéka is, és nem szeretném, hogy gyakorolja. Azt kérdezném tőle: „Rendben, akkor fogsz szeretni valakit ez ügyben? Fogsz építeni valakit ez ügyben? Fogsz bátorítani, fogsz segíteni valakit ez ügyben?” Ez az, amire szükség van.
Rendben. Látod a problémát, kimondtad a problémát, nagyszerű. Lehet, hogy el is fogadod, de bátorítanálak, hogy ne tedd. Hanem mi lenne, ha szeretnél valakit ez ügyben, ha szolgálnál valakit ez ügyben? Mi lenne, ha szerveznél valamit ez ügyben? Mi lenne, ha mellénk állnál ebben a dologban?
A Gyülekezetet hogyan lehet leírni? Milyen képet lehet rá használni? Lehetne azt mondani, hogy a Gyülekezet olyan, mint egy autó. Jézus ül a volánnál, és mi benne vagyunk. Van, aki a motor, van, aki a kerék. Lehetne leírni úgy is, mint egy hajót. A Szent Szellem visz minket valamerre. Sokféleképpen lehetne.
Tudod azonban, hogyan nem lehet leírni jól a gyülekezetet? Úgy, mint egy szobrot. Nem olyasvalami, ami statikus. Nem olyan, ami egy helyben áll. Ami nem mozdul, az nem jó kép a gyülekezetről. Az Újszövetségben a Gyülekezet az menyasszony. Milyen volt menyasszonynak lenni? Ásítozás közben mondtad-e: Ááá, holnap lesz az esküvőm… Nem! Persze, hogy nem. Izgalom, várakozás, türelmetlenség, némi idegbaj, de nem unalom.
Miért? Azért, mert a Gyülekezet a menyasszony. A Gyülekezet várja Krisztust. Azt várjuk, hogy egy nap Jel 22:17 ott leszünk, és azt mondjuk: gyere! Ez a Gyülekezet, mi vagyunk a menyasszony. Ez nem valami statikus. Nem olyasvalami, ami egy helyben áll. Nem valami gyönyörű, ami mozdulatlan. Nem! Nem ez a Gyülekezet.
Lehet, hogy nem mindig olyan gyönyörű, mert bejössz és nyilvánvalóak a dolgok. Rendben, és akkor mi van? Tart-e valahova a Gyülekezet?
Vagy az Újszövetségben a Gyülekezet egy épület. Erre azt mondod: „Ahá, megfogtalak, pásztor! A Gyülekezet egy helyben áll.” Eféz 2:21 a Gyülekezet épülőben lévő épület. Olyan, ami épülőben van, és mi nem ismerjük a tervrajzot. Mi csak tesszük a részünket. Van egy Építőmester, Krisztus, és Ő épít. Fog embereket, és beállítja valahova. Aztán hálásak vagyunk, hogy ott áll. Vagy valakit beültet egy másik helyre, és mi hálásak vagyunk, hogy ott ül. A harmadikat beteszi imádkozni, és hálásak vagyunk ezért.
Mi viszont nem értjük, nem tudjuk pontosan. Ebben a kicsi időben, amink van ezen a Földön, azt mondjuk: „Rendben, Uram, merre megy a következő kanyar az épületben? Én azt gondoltam, hogy arrafelé nem lehet még egy tornyot felhúzni, Te pedig oda építesz. Akkor nézzük, lássuk, és imádkozzunk.” Aztán hálásak vagyunk.
A kínai gyülekezetért hálásak vagyunk. Sorolhatnám a misszionáriusokat, a szolgálókat, a gyülekezeteket, az evangelizációkat, és azt kérdezzük: „Tényleg, Uram? Oda is kell egy ablak? Tényleg?” Ő azt mondja: igen, kell. „Rendben van!” Egy épület, de nem statikus épület, hanem épülőben lévő épület. Ha veszel valami statikust, valami mozdulatlant, akkor az nem a Gyülekezet.
Mellesleg, a te életedben – ez nagyon fontos személyesen – a kereszténység nem arra lett kitalálva, hogy mozdulatlan, változatlan, egyforma, ugyanolyan legyen. Ha nincs növekedés, ha nincsenek célok, akkor…?
Épp a minap gondoltam arra, hogy annyira vágyom újra tanulni alapvető tanokat, vágyom újra tanulni lelket nyerni, újra tanulni építeni, szolgálni. Miért? Azért, mert Pál azt mondta Fil 3:12-ben: nem mintha elértem volna, nem mintha ott lennék, ahova mennem kell, nem mintha tökéletes lennék, nem mintha megfelelő lenne a helyzet, hanem szeretnék menni. Megvan ez neked? Persze, hogy megvan. A Szent Szellem mondja neked, és nekem is, hogy menjünk tovább.
Menjünk tovább! Ne legyen az, hogy mi vagyunk a kórus, akik azt mondjuk: Uram, hát nincs elég kenyér ennek a tömegnek! Hanem mondjuk azt: „Nincs elég kenyér a tömegnek, de Jézus itt van. Úgyhogy, mi lesz, Jézus?” Ne mondjuk azt kórusban: már ennyi éves vagyok, fél lábbal a sírban… Hanem mondjuk ezt a másik oldalról: Ennyi éves vagyok, de Jézus velem van, és azon tűnődöm, hogy vajon mit fog csinálni a következő ugyanennyi évemben.
Könnyű kijelenteni a nyilvánvalót, nem? „Az élet nehéz.” Nem esett le az állam, amikor ezt mondtad. Nem így voltam: „De jó, hogy mondtad! Magamtól sose jöttem volna rá! Hol olvastad ezt?” Nem vagyok meglepve, de mi van a másik oldalával? Öregszem. Ritkul a hajam. Szaporodnak a ráncaim. Egyre jobban fájnak az ízületeim. (Lehet, hogy ez fertőző? Annyiunknak fájnak az ízületei! :-)) Rendben. Akkor mi van? Kimondom a nyilvánvalót? Elfogadom a nyilvánvalót? „Fájnak az ízületeim. Ez azt jelenti, hogy leülök ide, és az Úr azt akarja, hogy itt éljek tovább.” – közben pedig csúszom egyre lejjebb és lejjebb.
Ez Isten akarata az életemben? Tényleg? Az, hogy elfogadjam a nyilvánvaló problémát, és ne mondjam: „Rendben, Uram, fájnak az ízületeim. Akkor nézzük, mit tudsz csinálni egy sántával? Egy bénával? Nézzük meg!” Jákób rátámaszkodott a „járókeretére” és imádta az Urat. Ennyi! Nézzük meg, mit akar Isten! Megvan-e a másik oldala?
Merjük-e mondani tovább? Vagy csak kimondjuk a nyilvánvalót? „Hát ez a probléma.” Hozzáteszem-e a másik oldalát: „Jézus, akarod, hogy tegyek valamit az ügyben? Akarod, hogy segítsek esetleg valamit a dologban? Akarod, hogy beszálljak? Lehet, hogy azért látom, hogy tegyek valamit?”
Személyesen a kereszténység nem arra lett kitalálva, hogy álljon mozdulatlanul. Nem egy gyönyörű szobor – ahogy a Moszfilm stúdió logoján a szobor befordul –, valami mozdulatlan, valami nagyon művészi, de… Nem! Nem ez a Gyülekezet. A Gyülekezet élő, növekvő, mozgó dolog.
Van, aki azt kérdezi tőlünk: „Miért beszéltek mindig a missziókról? Miért van annyi koncertetek? Miért van szolgálatotok annyi helyen? Miért lesz karácsonyi koncertetek? Miért?” Valaki azt mondja: Ne csináljatok ennyi mindent. Én azt felelem: A gyülekezetnek az a lényege, hogy megy valahova, hogy csinál valamit, hogy tart valahova.
A diktatúrákban ezt mondják a Gyülekezetnek: „Figyelj! Csak fogjátok be, és akkor nem lesz semmi bajotok.” Az a baj azonban, hogy nem tudjuk befogni. Ezek vagyunk! Nem tudjuk befogni. Ez része annak, akik vagyunk. Ha megállnék a hitemben, akkor meghalnék a hitemben igazából. Ha beletümmednék 🙂 – ahogy P. Borci szokta mondani – a székbe, ha belekényelmesedek a nyilvánvalóba, a problémába, ami az életemben van, akkor mi fog történni? Meg fog halni ez az egész az életemben.
Egy gyerek nagyon cuki, de ha egyszercsak egy ponton abbahagyja a növekedést, abbahagyja a fejlődést, akkor annak a szülők nem örülnek így: „Jaj, de jó! Mindig ilyen lesz a kisfiam! De jó, mindig itt lesz velem!” Nem! Hanem mennek az orvoshoz: „Mi baja van? Miért nem növekszik?” Persze! A természetéhez tartozik, hogy növekedjen.
Így van a hitünkkel, így van a kereszténységgel. Nem arra lett kitalálva, hogy ott maradjon, ahol volt. Nem az a fajta, hogy leteszed valahova, visszatérsz évtizedek múlva és ugyanott van. Hanem valami más lesz.
Valaki azt mondta nekem: van egy bajom a gyülekezeteddel. Azt feleltem: „Csak egy? Köszönöm, testvérem. Annyira megáld, hogy van egy ennyire kegyelmes ember, aki a mi oldalunkon van.” Aztán azt mondtam neki: „Figyelj! Elhiszem, hogy van egy problémád a gyülekezetünkkel. Hadd kérdezek valamit! Van-e hited a gyülekezetünkkel kapcsolatban? Van-e szíved a gyülekezetünk felé? Van-e szereteted az emberek felé, akik ott vannak? Imádkozol-e értük?” Aztán itt vége is lett a beszélgetésnek. 🙁
Itt a kérdés. A nyilvánvalót mind látjuk, a probléma előttünk van, a saját szívünkben, a mellettünk ülő életében, a mindennapjainkban… Látni a nyilvánvaló problémát, megállapítani a nyilvánvalót – ez a régi bűnös természetnek a kiváló képessége, de a kutyának sem kell. Őszintén, senkinek nincs rá szüksége. Azt mondja Isten: „Nőjünk! Nőjünk tovább.”
„Láttam, amikor a másik elbukott!” Akkor a Szent Szellem azt mondja: „Rendben. Mi van a többivel? Miért ne mennénk tovább? Miért ne mondanánk ki a másik oldalát is? Van megbocsájtás a bukásra.” Azt mondom: rendben, van megbocsájtás! Akkor a Szent Szellem azt mondja: Mit szólsz ehhez, hogy a megbocsájtáson túl van helyreállás? „Rendben, van helyreállás.” Akkor azt mondja a Szent Szellem: a helyreálláson túl neki van élete Istennel, és szabadsága és járása és áldása és szolgálata és növekedése. Tovább, tovább, tovább!
Ha megnézed az 51. zsoltárt, ezzel találkozol benne. Dávid hihetetlenül elbukott, de ha megnézed azt a zsoltárt, akkor az nem a nyilvánvalóról egy kijelentés, nem annak a megállapítása: ez a gond, ez a gond; hanem továbbmegy és azt mondja: „Kérlek, bocsáss meg nekem! Állíts engem helyre! Add vissza nekem az életet! Add vissza nekem a szabadságot!” Aztán utána:
Zsolt 51:13a (15) Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket,
„Hadd legyen szolgálatom!”
Ha leakadok azon a szinten, hogy látom a nyilvánvalót, és kijelentem a nyilvánvalót, és elfogadom a nyilvánvalót; pl. testvérem elbukott, én elmondom ezt neki: „Én is láttam, hadd bátorítsalak ebben: ez szörnyű, én ilyet még nem láttam. Többet reméltem felőled. Én azt gondoltam, ennél már szellemibb vagy.”; és addig beszélek hozzá, amíg elfogadja a nyilvánvalót, hogy ő egy reménytelen, nyomorult bűnös, akinek nincs tovább Istennel. Ez a nyilvánvaló.
Ez a nyilvánvaló mindannyiunk számára, tényleg. Mindennap. Minden reggel. Minden bukásnál ugyanezt a hangot halljuk mind: „Nincs tovább! Nincs tovább! Nincs tovább!” Isten pedig azt mondja: „Nőj tovább! Gyere Velem tovább! Ne fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak!”
2Kir 12-ben Jóás király rendet tett az országban, helyreállította Isten imádatát. Viszont a hegyeken, a magaslatokon még mindig áldoztak az emberek, ami helytelen volt. Ennek a templomban kellett volna történnie. Ahogy Isten előírta. Így lehetek, valami van az életemben, és azt mondom: de hát az mindig is ott volt! A Szent Szellem azt mondja: nézd, azt ott el kéne intézni! „De az mindig is ott volt! Már ott van több évtizede az életemben. Miért pont most pucolnám ki?”
Emlékszem, miután megtértem, egyszer eljött hozzám egy testvér, és azt mondta nekem: Ott az a Buddha szobor… „Mi van vele?” „Tudod, van valami az Írásban arról, hogy ne legyenek más isteneid.” „Én erre nem is gondoltam. Tényleg, nem is rossz ötlet.”
Valami, ami mindig is ott volt az életemben. Elfogadni a nyilvánvalót: „Ez mindig is így volt. Én mindig is ilyen voltam!” Nem tudom, hogy a te szüleid mivel tettek tönkre téged. A legjobb akaratunkban is csinálunk rossz dolgokat a gyerekeinkkel. Volt, amit mondtak neked mindig: Mert te ilyen vagy!; aztán elfogadtad a nyilvánvalót. A Szent Szellem pedig azt mondja: „Figyelj! Egyáltalán nem érdekel hány évtizede van ott az életedben. Itt az idő, mondd ki szépen a másik oldalát: Jézus itt van velem, Jézus velem jár, Ő az én pásztorom, Ő vezet engem, és Ő megszabadít engem, Ő felépít engem, nekem nem az a nyilvánvaló vacak az életem, hanem van egy új életem Krisztusban.”
Dávid szellemi ember. Elképesztő volt! Arra gondolok, bizonyos helyzetekre válaszolunk bizonyos módokon. Nyilvánvalónak tűnik, hogy így kell válaszolni. Például: szemet szemért – ezt nem kell mondani senkinek, ez megy magától. Valaki támad, akkor én is ugyanúgy teszek. „Fogat fogért, kezet kézért, sértést sértésért,…” – ez így megy. „Te meghúzod az autómat, én kilyukasztom a gumidat.” Így megy! A „legjobb” esetben.
Annyira tetszik azonban nekem, hogy Dávid szellemi ember volt, és mit csinált? Visszahozták a frigyládát Jeruzsálembe, 2Sám 6. Mit csinál Dávid? Azt mondja-e megszokottan: halleluja, visszajön a frigyláda. Nem! Dávid továbbmegy. Táncol a frigyláda előtt. Teljes erejéből. Miért? Valami baja van? Nem! A Szent Szellemben jár. Isten Szelleme vezeti őt.
Mi lenne a nyilvánvaló? Az, amit a felesége mondott. Míkál azt mondta neki: a királynak nem szabad hülyét csinálnia magából. Ő pedig azt felelte: „Ahogy mondod! Ez nyilvánvaló, de nekem van valami több, én a Szent Szellemben járok.”
Amikor Dávid lenyugodott az ő házában – 2Sám 7. –, akkor mi volt az ő gondolata? Mi van, ha én lenyugszom a házamban? „Hol a távkapcsoló? Melyik meccs megy? Mi történik éppen? Kényelmesen elhelyezkedem.” – ez magától értetődik. Ez nyilvánvaló. Dávid megnyugszik a házában, és azt gondolja: nekem van házam, Istennek pedig nincs temploma. Ez az első gondolata. Hogyan? Nem fogadja el a nyilvánvalót. Nem a kényelem az istene.
„Ah, nem mehetek el oda a szolgálatba! Ott olyan emberek vannak. Nem mehetek el oda, ott hideg van.” P. Laciék Szibériába elmentek, ők a hőseink. Hála Istennek értük! Hála Istennek, hogy ők mentek! A kényelmem? Nem! Hanem továbbmenni azon. A kényelem nyilvánvaló. „Mert megérdemlem!” Az meg fog tartani egy olyan szinten, ahol nincs öröm, ahol nincs szabadság, ahol nincs továbbmenés, ahol nincs felépülés, ahol nincs helyreállás, ahol nincs áldás. Nekem valami több kell!
Amikor Dávid leült a trónjára – 2Sám 9. –, akkor mit mondott? Azt mondta: Maradt-e valaki Saul házából, hogy irgalmasságot tehessek vele? Tessék? Tudod, mit csináltak királyok, amikor végre trónra emelték őket? „Van-e bárki az előző király rokonságából? Azért, hogy jót tehessek magammal, és mindet megrövidíthessem egy fejjel, elintézzek minden trónkövetelőt.” – és szétküldték az orvgyilkosokat, hogy intézzék el, ha valahol találnak valakit. Dávid pedig leül, és messze túlmegy a nyilvánvalón.
Úgyhogy, mit látunk itt? Ha túlnézek a nyilvánvalón a Szellem által: könyörület, irgalom, imádat, Isten keresése, Isten munkájának az építése – ez történik az életemben. Ott volt Fülöp, és azt mondta: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég ezeknek. Sokszor mi is mondjuk ezt. Rendben, nem baj, ha mondjuk ezt, de kell, hogy azt is mondjuk: „Jézus, biztos vagyok benne, hogy ezt Te is tudod, de kérlek, mutasd meg, hogy mit akarsz végezni. Mit akarsz csinálni? Hogyan oldod ezt meg? Kérlek, Jézus, mutasd meg nekünk, szolgálj felénk. Áldj meg minket! Vezess minket tovább a nyilvánvalón! Nem akarom elfogadni a nyilvánvalót. Nem akarok megállni annál, ami egyértelmű.”
„Bajban van a házasságom.” Mi az újdonság ebben? „Nem vagyunk kompatibilisek a feleségemmel.” Egy férfi, egy nő – persze, hogy nem! Nyilván. Meg vagyunk lepve? Mondjuk ki azt, ami ezután jön: Jézus velem van a házasságomban, és Isten vezet engem. „Jó! De te nem érted, a feleségem nem hívő.” Mintha olvasnék erről is a Korinthusiakhoz írt első levélben, amit az elmúlt fél évben (2013. 07-10.) néztünk végig. Nem olyan meglepő! Viszont Jézus velünk van. Menjünk túl a nyilvánvalón! „A főnököm egy idióta! A beosztottaim mind ki akarnak túrni, rabolni…” Mi lenne, ha továbbmennénk a nyilvánvalón?
Mi lenne, ha továbbmennénk a nyilvánvalón, és imádkoznánk és kérnénk és keresnénk? Ámen.
Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy annyit tettél értünk, és annyit teszel értünk a Te Fiadban. Annyira köszönjük Neked, hogy megtölthetjük a szívünket valami mással, mint ami természetszerűleg ott lenne, a kritikán túl, a meg nem bocsájtáson túl!
Urunk, köszönjük Neked, hogy eljuthatunk Hozzád, és a Szellemben továbbmehetünk egy olyan életbe, ahol szolgálat van, ahol áldás van, ahol tartalom van, ahol küldetés van, ahol hit van, ahol remény van, ahol feltámadás van, ahol öröm van. Istenünk, köszönjük Neked! Áldj meg minket ezen a módon, vezess minket ezen a módon, túl a nyilvánvalón, túl a közönségesen, túl a megszokotton. Köszönjük, Istenünk!
Ámen.