Zsolt 8:4-5a (5-6a) azt mondom: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az ember fia, hogy gondod van rá? Hiszen csak kevéssel tetted kisebbé Istennél,
Dávid azt kérdezi: Micsoda az ember? „Isten, hogy van az, hogy Te gondolkodsz rólunk? Miért van, hogy Te számba veszel bennünket?” Úgy értem, mennyire megbízható egy ember. Mennyire tartjuk meg az ígéreteinket? Mennyire lehet ránk számítani, amikor baj van? Mennyire vagyunk gerincesek? Mennyire tudunk megállni abban, amit az egyik pillanatban komolyan gondolunk, és azután jön egy kihívás? Mennyire építhet ránk Isten? A válasz az, hogy nem nagyon.
A válasz az, hogy nem sok oka van arra, hogy valamire tartson minket. Úgy értem, meddig tartanak az ígéreteink. Meddig tart a szépségünk? Meddig tart az erőnk? Meddig van kitartásunk? Úgyhogy értem, amikor Dávid ezt kérdezi: Micsoda az ember? „Miért adnál az embernek olyan helyet a tervedben, Isten?” – nagyon sokan mondják ezt körülöttünk.
Én nagyon sok természetfilmet néztem. Ezekben a filmekben mindig beszélnek az emberről. Ezért olyan hasznosak a népbutításra az ismeretterjesztő műsorok, mert van bennük nagyon sok jó információ, és aztán egy hazugság. A végén azt mondja a narrátor: Az ember és a többi állat… – így egyenlőségjelet tesz a kettő közé, és az emberek fejében ez rögzül.
Ez a bolondság rögzül az emberek szívében: Te csak egy magadról túl sokat gondoló állat vagy. Amikor erről beszélnek, tényleg újra és újra tetten érhető ez. Akkor is, amikor arról beszélnek, hogy a Nap csak egy a sok-sok hasonló csillag között, és a Föld csak egy a többi sok hasonló között. Mindig beszélnek arról is, hogy megtalálták a Föld ikertestvérét. Mindig megtalálják :-), aztán még mindig nincs meg. Minden ilyen újságcikkben ott van, ha olvasol csillagászati honlapokat, ismeretterjesztő honlapokon mindig megtalálod. Nem így van! Nem találtak olyat. Az ember nem olyan, mint az állatok.
Amikor olvasom ezeket a verseket, akkor az egyik oldalról értem. Értem, hogy miért kérdezi ezt Dávid: „Miért néznél az emberre így, Uram? Isten, miért tartanád különlegesnek az embert? Hiszen annyira nevetségesen gyengék vagyunk! Annyira nincs bennünk semmi! Hogyan bízhatnál?” Persze, értem! A másik oldalról Isten azt mondja: „Figyelj! Van valami, ami csodálatos az életedben.” Ezt látjuk:
Zsolt 8:5 (6) Hiszen csak kevéssel tetted kisebbé Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg őt!
Azt olvassuk, hogy Isten dicsőséget adott az ember életének. Dicsőség van az életedben. Észrevetted? Tudtad? Ha belenézel a tükörbe, látod-e a dicsőséget? Reggel, amikor felébredsz látod-e a dicsőséget? Lehet, hogy nem. Figyelj azonban, Isten azt mondja: „Rosszul látsz! Én dicsőséget és tisztességet adtam neked.”
Szeretem ezt a szót, a dicsőség szó a héberben a súllyal kapcsolatos, azt mondja, hogy súlyos. A te életed súlyos. (Súly, amit a lányok nem szeretnek hallani. :-)) A te életednek súlya van, dicsősége van. Jelentősége van. Amikor egy kutya megharap valakit – az egy ösztönlény –, annak nincs olyan súlya, nincs erkölcsi felelőssége. Mert a kutyának nincs úgy döntése.
Neked azonban van, amikor megütsz valakit, vagy amikor elabortálsz egy gyermeket. Amikor házasodsz, vagy amikor elválsz, vagy amikor eldöntöd, hogy hazudsz-e vagy az igazat mondod, az nem ösztön-kérdés. Hiába beszélnek így napjaink bolond filozófusai, te nem ösztönlény vagy! Szabad akarattal bíró valaki vagy. Erről beszél, amikor azt mondja, hogy dicsőséggel és tisztességgel koronázott meg téged Isten.
A te döntéseidnek jelentősége, súlya van, dicsősége van. Ezt azt jelenti, hogy hatással lehetsz valaki másnak az életére. Áldás vagy átok lehetsz valakinek. Ezért mondja Isten nekünk, hogy rosszul látsz. Amikor azt kérded: „Uram, miért beszélnél velem? Miért számítanál rám a tervedben? Uram, miért hívnál el engem? Ez túl nagy nekem!”; akkor Isten azt feleli: Azért, mert rosszul látsz. Azt hiszed, hogy a te életednek nincs súlya, hogy a te életednek nincs jelentősége, hogy a te életednek nincs dicsősége, de tévedsz!”
Igen, az egyik oldalról gyengék vagyunk, esendőek. Nem vagyunk nagyon hasznosak, nincs nagy erőnk, nincs nagy intelligenciánk, bármilyen büszkék vagyunk is magunkra. A másik oldalról Isten azt mondja: Én súlyt adtam minden döntésednek, és jelentőséget.
Amikor Ő megalkotott minket – 1Móz 2-3. –, arról hadd mondjak egy-két egyszerű dolgot. Mire lettél alkotva? Az első, hogy Istenre. Ami azt jelenti, hogy arra lettél alkotva, hogy ismerd Őt és Ő ismerjen téged, hogy közösséged legyen Ővele, és Őneki veled. Amikor Isten megalkotta az embert, akkor az ember közösségben volt Ővele.
Aztán a kapcsolatokra lettünk alkotva. Mert Isten egyből azt mondta: Az embernek nem jó egyedül lenni. Úgyhogy azonnal voltak kapcsolatok, emberi kapcsolatok: az ember a feleségével, aztán másokkal. Az ember kapcsolatokra lett alkotva. Aztán még egy a tevékenység. Amikor megnézed 1Móz 2-t, akkor látod, hogy az embernek volt tennivalója már azelőtt, hogy elbukott volna. Úgyhogy a munka nem az átok része, bármennyire is szeretnéd remélni, hogy az csak gonosz dolog, és szükségtelen. 🙂 Nem! A munka nem az átok része. Szükségünk van arra, hogy tegyünk valamit.
A legrosszabb börtön arról szól, hogy nincs mit tenni, nincs semmi hatásod, nincs semmi jelentőséged. Ülsz egy cellában, és minden, amit csinálsz, az benn marad a börtönben veled együtt, és nem lehet hatásod a valós világban. Ez rettenetes. Az ember erre lett alkotva, hogy Istennel kapcsolatban legyen, hogy másokkal kapcsolatban legyen, és hogy aktív legyen, tevékeny legyen.
Amikor az ember kilépett ebből, amikor az ember elbukott – 1Móz 3. –, akkor az ember kitalálta magának ezt: „Elbicegek én ebből a háromból kettőn is. Valahogy megleszek így is. Elég nekem az, hogy lesznek kapcsolataim, és aktív leszek. Ennyi lesz az életem, és így rendben leszek.” Mi hisszük, hogy van ebben egy sátáni terv, egy hazugság, de az ember tényleg képes működni valamennyire Isten nélkül. Működhet valamennyire. Az ember képes erre.
Vannak azonban dolgok, amikre nem lettünk tervezve, de ott van az életünkben, mert Isten nincs benne a képben. Képes vagyok működni valamennyire, de lesznek félelmeim. Amikor együtt vagyunk sokan, pl. egy egész társadalom vagy az egész világ, és mind beszélünk mindenféléről, akkor előjönnek a nagy félelmeink. Nem tudom, látod-e ezt, de mindig van félelem.
Egyfolytában dobolták: „El fog fogyni a fosszilis tüzelőanyag, és mindannyian meg fogunk halni. Összedől minden, és mindnyájunknak vége lesz.” Ma már tudjuk, hogy ez nem valós. Lehet, hogy még olvasol erről, mert nem minden újságíró néz utána, hogy miről ír, de ez a rémhír már nem terjed. Tudjuk, hogy van elég olaj. Még nagyon hosszú ideig nem fog elfogyni. A minap azonban már olvastam egy „jó” újat: El fog fogyni a víz! Ha viszont kiderülne, hogy van elég víz, hidd el, hogy egy-két hónapon belül lenne újabb. Miért? Azért, mert nem tudunk elbicegni a háromból kettővel. Nekünk mindháromra szükségünk van.
Amikor Jézusnak a szolgálatáról olvasunk Zsid 2:15-ben, akkor látjuk, hogy ez az egyik nagy része a szolgálatának, hogy Ő azért jött el, hogy megszabadítson minket. Mitől? Azt olvassuk ott, hogy a félelemtől. Amikor Jézus bejött az életünkbe, akkor óriási szabadságunk lett. Nem feltétlenül az anyagi problémáinktól, nem feltétlenül a betegségeinktől, nem feltétlenül a haláltól, nem szükségszerűen a haláltól, hanem a félelemtől. Azt olvassuk, hogy azért jött el, hogy:
Zsid 2:15 megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.
Ez az, amiért jött. Azért jött, hogy helyrerántsa a dolgot. Ez az, amiért nem találjuk meg a válaszokat. A társadalmunk egyfolytában keresi a válaszokat, és kicsit olyan, mint egy részeg lovas. Nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem csak az, hogy melyik oldalon esik le. Az, hogy merrefelé esik le a társadalmunk most éppen.
Mert a társadalmaink így folynak, hogy egyik oldalról vágynak a szabadságra az emberek, úgyhogy eljutunk a szabadságra, van szabadságunk. Aztán a szabadságunkat mindenféle ostobaságra használjuk, pl. hogy a fiúk lányokká operáltassák magukat, és hasonlók… Ez kissé beteges! Ez az egyik oldala. Aztán amikor az embernek elege van a szabadsággal együtt járó bizonytalanságból, akkor utána átesik a társadalom a másik oldalra, és azt mondjuk: „Adj nekünk biztonságot! Ha biztonságot adsz, akkor uralhatod az életemet.” Aztán átmegy a társadalom arra az oldalra. Ezen a szinten azonban sosem találjuk meg a választ.
Miért mondom ezt? Azért, mert ezt mi is megcsináljuk személyesen a saját életünkben. Túl kicsi az, ahogy látod az életed. Sokan feltesszük ezt a kérdést. Belenézek a tükörbe vagy éppen elbuktam, és bűntudatom van, vagy éppen nagyon fáradt vagyok és elegem van magamból, akkor felháborodva felteszem ezt a kérdést: „Uram, mit akarsz tőlem?! Hát nem tudod, hogy ki vagyok?” Lehet, hogy alázatosan teszem fel ezt a kérdést, de akkor is ugyanaz a lényeg: „Uram, nem tudod, ki vagyok? Nem vagyok én hasznos semmire.” Teljesen mindez, ez is, az is ugyanaz. Hibás!
Az életed sokkal nagyobb, mint ahogy a világ szeretné, hogy hidd, mint ahogy Sátán szeretné, hogy hidd, mint ahogy a neveltetésed elmondta neked, mint ahogy a természeti ember szeretné, hogy hidd, mint ahogy a régi szíved hinné. Isten azt mondja neked: Dicsőséggel és tisztességgel koronáztalak meg téged. Nem azon múlik, hogy mennyi pénz van a zsebedben, hány diplomád van, mekkora a házad, hány gyermeked van, milyen nagy az autód. Nem ezeken múlik. Hanem azon, hogy megvan-e az a három dolog az életedben valóban.
Persze, mi hívők vagyunk. Úgyhogy mi tudjuk: „Isten, kapcsolatok, tevékenységek. Persze! Így működik az életem.” Viszont megállhatok valami kevesebbnél a mindennapokban. 2Kor 4:3-4-ben olvasunk erről, hogy e világ istene, aki Sátán, megvakítja a hitetlen emberek elméjét, hogy ne lássák meg Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát. Ez az, ami történik. Sátán azt mondja nekünk:
– Több szabályra van szükség az életedben!
– És az megoldja?
– Igen, az megoldja.
– Gyerünk. Akkor legyen több szabály, rendben.
Élem így az életem, de egy idő után minden ízetlenné válik. Egy idő után szétizzadom magam. Egy idő után szétcsúszom azért, mert már annyira erősen próbálom tartani az életem.
Azután átesem a másik oldalra, hogy csak élek bele a világba. Csinálom ezt, csinálom azt, de van ebben egy hiba. A hiba az, hogy a válasz nem ezen a szinten található. Mindegy mennyit dolgozom azon, hogy összetartsam. Akármennyire próbálok szabad lenni csak úgy, nem kapom meg az örömöt, amire vágyom. Ez az egyik tapasztalatom az ivással kapcsolatban. Szerencsére a drogokkal nincs sok tapasztalatom, de az ivásról tudom, hogy nem adja meg, amit az ember vár tőle. Sőt, mindent elvesz tőled.
A lényeg az, hogy Isten van-e az én szívemben, a képben személyesen. Nagyon szeretem, tele van ezzel is a Bibliánk: nyomulni Istenért. Luk 16:16 nyomulni azért, hogy benne legyek a képben, hogy tényleg ott akarok lenni a helyes szívvel, ahol Isten akarja, hogy legyek. Pál beszél erről Fil 3:12-ben: Nem gondolom, hogy elértem volna, nem gondolom, hogy már befutottam volna.
Pál talán a legnagyobb apostol. Legalábbis nekünk, pogányoknak ő nagyon fontos. Az Újszövetség nagy részét írta, a tanítást a Szent Szellem neki mutatta meg. Rendkívüli szolgálata volt, missziókban példát adott nekünk. Elképesztő ember és elképesztő szolgálat. Olyan könnyű lenne azt mondania: csak ülök a babérjaimon; de nem ezt tette. Hanem azt mondta: „Igyekszem, nyomulok, én tartok valahová, és el akarok érni valamit. Van egy célom, és megyek valahova. Meg akarom találni Istent, és nem fogok megállni kevesebbért.”
Ez Sátán trükkje, hogy ad nekünk valamit, ami kevesebb, de hasonlít. Ad nekünk jóságot a szentség helyett, ad nekünk udvariasságot a szeretet helyett, ad egy embernek szexet kapcsolat helyett… Érted, amit mondok? Ad jó dolgokat, ami nem az igazi. A Nap süt szépen, jó messze van, nagyon erőteljes. Ilyen Isten, nagyon erőteljes, de egy értelemben távol van. Úgy értem, hogy Ő szent, Ő tökéletes. Sátánról azt olvassuk 2Kor 11:14-ben, hogy ő a világosság angyalaként mutatja meg magát.
Ilyen a kép. Télen, amikor a Nap nem süt ennyit és nem ilyen erőteljesen, akkor az izzó hasznos, mert tudok olvasni a fényénél. Nem fogok azonban lebarnulni. Télen hasznos a lámpa, ami közel van hozzám, és sokkal kisebb fénye van, mint a Napnak, de nem az igazi. Persze, hasznos, mert nem megyek neki a falnak éjjel, de ha nem süt a Nap eleget, akkor lehet, hogy depressziós leszek. Legalábbis vannak, akik küzdenek ezzel télen.
Mit akarok mondani ezzel? Azt, hogy Sátánnak mindig van egy jó válasza, ami valahol közelebb van hozzám, mint Isten válasza. A jóság a saját erőmből közelebb van hozzám, mint a szentség a Szent Szellem által. Elérhetőbb. Ez a hazugság, hogy ez elég nekem. Viszont az nem az igazi. Nekem nem erre van szükségem. Az udvariasság jó dolog, de nem az igazi. Szeretetre van szükségünk. Többre! „Az udvariasság könnyebb!” Egyetértek, tényleg az! Udvariasnak lenni a másikkal könnyebb, mint szeretni őt. Nyilván. Ez így van mindenkivel. Megvan viszont a hazugság, hogy ez valamilyen módon elég.
Szeretnélek bátorítani, hogy mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy túlnyúljunk ezeken a dolgokon, hogy túllépjünk ezeken a dolgokon, hogy nekifeküdjünk, hogy nyomuljunk, hogy azt mondjuk: „Nem! Nem elég! Nem elég az udvariasság.” A gyülekezetben nem elég az, hogy tudom a szókincset. Mert lehet tudni a szókincset. Valaki elmondja a baját, és a válasz: Jó, majd imádkozom érte!; ami azt jelenti az én olvasatomban: Jó, hagyjál békén! Nem, nem ezt jelenti!
Lehet azonban, hogy a szívemben felszínes vagyok, és lehet, hogy nem megyek el odáig, ameddig érdemes. Ezzel baj van, mert ez nem lesz elég, amikor jön a probléma, amikor megvan a gond, amikor szembenézek egy komoly kérdéssel. Nekem szükségem van, nem csak a kapcsolatokra, nem csak a tevékenységre, hanem az Úrra.
Éne 3:3-ban a menyasszony keresi a vőlegényt, kérdezi: „Hol van ő? Hol van ő?” Azt olvassuk, hogy nem tudják a választ. Éne 3:4-ben: Csak egy kicsivel mentem tovább, és megtaláltam őt, akit a szívem szeret. Ezzel szeretnélek bátorítani, hogy merj továbbmenni kicsivel. Még egy kicsivel. Még egy kicsivel. Én hiszem, hogy lehet így élni az életünket: Uram, szeretnék továbbmenni még egy kicsivel.
„Azt nem tudom elképzelni, hogy egy nap majd prédikátor legyek. Vagy azt, hogy egy nap majd vasárnapi iskolás tanító legyek, vagy azt, hogy egy nap tolmács legyek, vagy…” A mai nap viszont mondhatom azt: „Keresem azt, Akit a lelkem szeret. Keresem az Urat.” Nem fogok megelégedni valamivel, ami felületes vigasztalás, hanem többet akarok.
Jákób dolgozott Ráhelért hét évet, illetve mindkettőéért dolgozott :-). 1Móz 29-ben azt olvassuk, hogy hét évet dolgozott érte, és úgy tűnt neki, mint néhány nap. Mert annyira szerette. Így van az én életemben is, az Urat akarom, Ő szeret engem, és én szeretem Őt. Én erre lettem kitalálva. Úgyhogy tudok, még egy kicsit menni tovább, és még egy kicsit tudok nyomulni.
Mint ahogy Zákeus csinálta Luk 19-ben. Azt olvassuk, hogy kicsi volt, és a tömeg miatt nem tudott eljutni Jézushoz. Luk 19:4-ben felmászott a fára, csak hogy valamiképp eljusson Hozzá. Ebben akarlak bátorítani. Mert olyan könnyen megesszük azt a hazugságot, hogy az életünk kicsi, hogy az életünket az határozza meg, hogy mennyi pénzünk van, hogy mennyire gazdag országban élünk, hogy mennyi lehetőségünk van. Elhisszük ezt, és aztán rossz döntéseket hozunk. Leesünk az egyik oldalon vagy a másik oldalon, pedig a megoldás nem ott van, hanem abban, amikor megtalálom az Urat. Amikor a jó dologra azt mondom: „Nem! Nekem az kell, Aki mögötte van.”
Hány ember van a kereszténységben, akik kaptak áldást Istentől, és aztán megálltak az áldással? Kaptak egy házastársat, és aztán megszűntek Istenhez menni. Kaptak egy gyermeket, aztán megszűntek menni Istenhez. Isten megáldotta őket annyira, hogy elvégeztek egy egyetemet, megáldotta őket egy jó munkával, és aztán megszűntek menni Istenhez. Annyira könnyen megtörténik, nem?
Csak bátorítani akarlak ebben. Nem tudom, hogy a te életedben pontosan hogyan néz ki, de azt tudom, hogy szükségem van rá, hogy azt mondjam: „Uram, egy kicsivel többet. Uram, még! Még! Még szeretnék menni Veled! Még! Erre van szükségem.” Ámen.