1Pét 1:18-19 Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén:
Ez csodálatos. Az ezüst és az arany nem igazán szokott elromlani. Különösen az arany nem. Örökkévaló szempontból nézve azonban romlandó. Akárcsak a világ, és minden ebben a világban. Isten nem aranyon és ezüstön vásárolt meg minket, hanem Krisztus drága vérén. Ez lenyűgöző gondolat.
***
Jó, hogy nevethetünk a gyülekezetben. Hála Istennek a „bohócokért”, fontos részei a gyülekezetnek, hálásak vagyunk mindazokért, akik hajlandóak erre a nehéz feladatra. Nem azért jöttünk a gyülekezetbe, hogy savanyúak legyünk, hanem azért, hogy találkozzunk az Úrral és örömünk legyen. Ezek a dolgok kéz a kézben járnak.
1Móz 18:13 És monda az Úr Ábrahámnak: Miért nevetett Sára, ezt mondván: Vajjon csakugyan szülhetek-é, holott én megvénhedtem?
Sára nevet, de ez másfajta nevetés. Sára kiábrándultságában nevet. A férje már száz éves, ő még „csak” kilencvenkilenc. Tehát meglehetősen öreg már ahhoz, hogy szüljön. Isten azt mondta: Sárának gyermeke lesz. Sára ezen jót nevet: miről beszélsz? Ez a kiábrándultság nevetése.
Sára kilencvenkilenc éves. Ez hosszú idő. Egyikünk sem tudja, hogy ez mennyire hosszú. Ő azt mondja: „Hosszú időn keresztül reménykedtem valamiben és már régóta nem történt meg, nem teljesült. Gyermek után vágyakoztam és nem lett gyermekem. Régóta már. Kiábrándult vagyok, már nem is reménykedem ebben. Nyilván nem fog megtörténni.”
2Móz 1-3. fejezetben Mózes hasonló helyzetben van. 2Móz 3-ban az égő csipkebokor – Mózes látja Isten jelenlétét, Isten szemtől szembe beszél vele. Mózes makacs. Tényleg makacs, egyszerűen nemet mond. „Ez nem fog megtörténni. Isten, én nem fogok a helyedben beszélni, nem fogok a Te nevedben beszélni. Ez így nem fog működni. Tudom, hogy nem fog működni.”
Meglepődünk, elolvassuk a fejezetet, és azt mondjuk: Mózes, hogy lehettél ennyire makacs? Minden lehetséges kifogást felhozott. Isten válaszolt minden egyes kifogásra, és a végén Mózes azt mondja: „Küldj valaki mást! Nincs több kifogás, küldj valaki mást. Ne engem küldj.” Meglehetősen meglepő ez, de eltelt hosszú idő aközött, hogy ő meg akarta menteni a népét és aztán negyven év múlva beszélgetett Istennel.
Negyven év. Negyven éve volt arra, hogy tényleg kiábrándult legyen. „Ez nem fog megtörténni. Ez nem valóságos. Tudom, hogy nem fog működni.” A hívő életében a kiábrándultság hatalmas ellenség. Sára nevetett, de ez nem örömteli nevetés volt. Mi magyarok ismerjük, hogy ez milyenfajta nevetés volt. Gyakran keserűen kacagunk, nevetünk dolgokon, amik nem mulatságosak, hanem csak kínunkban tesszük, de ebben benne van a fájdalom, és ez valóságos ellenség.
Isten ígért Ábrahámnak egy gyermeket 1Móz 12:4-ben. Ábrahám 75 éves volt, más meglehetősen koros ahhoz, hogy legyen gyereke. Rendben, megtörténhet. Valahogy megtörténhet azért, de Isten várt utána, és várt. Gondolj bele. Egy év, két év… ez mennyire hosszú idő, ha vársz egy gyermekre? Három év… tíz év… húsz év – hosszú idő. 1Móz 21:5 Ábrahám már száz éves. Huszonöt évvel később érkezett meg a gyermek.
Sára ezt nem tudja, hogy valóban megérkezik a gyermek. 1Móz 18-ban ő nevet, és hitetlen. Nem hisz ebben. Ez kiábrándult hitetlenség, ilyen fajta. „Valaha reménykedtem ebben, de mostmár elmúlt a remény. Túl hosszú idő telt el.” Valóban túl hosszú idő telt el? Gondolj bele! Huszonöt év – Istennek velük nem volt hosszú idő. Negyven év Mózes esetében Istennek nem volt túl hosszú idő. Ő tudott várni ezzel, akár ennyi időt is. Aztán azt mondták: inkább megteszem. Sokkal később. Négy évtizeddel később a pusztaságban.
Gondolj bele, ismered a halk kis hangot, ami a fejedben mindenhez hozzászól? Mózes él a pusztában, sok mindenhez nem tudott beszélni, gondolom. Volt ott néhány bokor, talán volt kutyája. Kihez, mihez beszélhetett volna? Ott volt a pusztaságban, őrizte a juhokat hosszú időn át. Akkor ez a kis hozzászólás a fejében egyre hangosabb: „Tényleg elrontottad az életedet. Nézz magadra! Herceg voltál Egyiptomban. Benne voltál a királyi családban. Most nézd meg, hol tartasz. Itt vagy a pusztában a juhokkal.”
Mózes tényleg gondban volt. Negyven éven át hallgatta ezt a duruzsoló hangot. Nem vagyok meglepődve, hogy 2Móz 3-ban ezt mondta: „Na, ez nem fog megtörténni. Ez nem én vagyok.” Hitetlenségben élt, és nem volt igaza. Ugyanúgy, mint Sára esetében, mert Isten képes megfordítani, megváltoztatni a helyzetet. Tudjuk, elolvastuk – Róm 8:28 –, hogy Ő képes mindent úgy munkálni, mindent áldásra fordítani. Képes ezt megtenni.
Te erre azt mondhatod: „Nos, hát nem tudom. Már tíz év elmúlt. A bukásom miatt már tíz éve fizetek. Már húsz éve, már harminc éve fizetek érte.” Ki tudja? Lehet, hogy Isten hosszú szárra eresztett – remélem, nem –, lehet negyven év, nem tudom. Viszont bátorítani szeretnélek, hogy Isten meg tudja fordítani. Megtette Mózes életében, megtette Ábrahámmal, és sok mással is.
Például, milyen sokáig élt Gedeon az ő értéktelenségében és gyengeségében? Egy nap Isten azt mondta neki: te fogod megmenteni Izraelt. Ő erre azt felelte: „Az képtelenség, rossz címre jöttél. Két házzal arrébb lakik egy fickó, az igen. Annak vannak izmai, van esze. Rengeteg szolgája van, ő gazdag. Én nem az vagyok, akit keresel. Nem engem keresel, én senki vagyok. Ne itt keress, oda menjél. A kiábrándultság nem fog megtörténni az életemben, ez nem fog megtörténni.” Ez egyfajta hittelenség.
Isten azt mondta: ne élj ebben, ez nagy ellenség, ne fogadd el. Ezért hisszük, hogy a gyülekezet annyira fontos. Ezért van gyülekezetünk, istentiszteletünk minden héten háromszor. Ezért fontos nekünk, mert ezt hallanunk kell. Mert a kommentár az agyunkban folyamatosan dumál. Engem ez annyira nem érdekel. Az kell, hogy az Igében bátorítsanak. Olvasnom kell, hallanom kell, ebben kell beszélgetnem, és az Igében kell közösségben lennem. Ezért hisszük, hogy annyira fontos az Igében közösségben lennünk. Ezért bátorítjuk egymást. Ha nem jársz bibliaiskolába, akkor vegyél részt házi – „házról-házra” – bibliatanulmányokon.
Ezért ennyire fontos számunkra a közösség az Igében, máskülönben csalódott, kiábrándult leszek. Természetemnél fogva kiábrándult leszek. Észrevetted-e már, hogy természetünknél fogva kiábrándulunk a kapcsolatokból. „Valaha jó barátok voltunk, de mostmár megismertelek. Mostmár ismerlek tényleg, és tudom, hogy mennyire gyenge vagy. Úgyhogy kiábrándult lettem.” A természetem arra visz, hogy kiábrándult legyek a gyülekezettel. A természetemben kiábrándult leszek a házasságomban, egyre inkább a problémákat látom. Persze, a természetemnél fogva.
Csak Isten munkája az életünkben, Isten Szelleme változtathatja meg ezt. Nagyon jó vers erre:
Fil 3:3 … szellemben szolgálunk az Istennek, és a Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem a testben bizakodunk:
Szellemben imádjuk Istent, Jézus Krisztusban örvendezünk, és nem vetjük a bizalmunkat a hústestbe. Ez az egyetlen módja annak, hogy szabadok legyünk a kiábrándultságtól. Legyen valami az életünkben, ami erőteljesebb. Az emberek a világból ezt keresik állandóan. „Ahogy a hívő házastársak szeretik egymást, akkor ez nagyobb lesz, mint a kiábrándultság.” Ez szépen hangzik, viszont nem igaz, legalábbis nem minden helyzetben. Ennél valami nagyobbra van szükségem.
„Ahogy az anya szereti a gyerekeit, ez a szeretet nagyobb, ez soha nem múlik el.” Emlékszem, a férj egyszer mesélte, hogy az egyik gyerek annyira sírt éjszaka, hogy ott tartott már, kinyírja. Ezt csak egy apa tudja megtenni, én is ismerem ezt az érzést. Ennél valami nagyobbra van szükségem. A szeretet nagyszerű, az odaszántság nagyszerű dolog. Az integritás nagyszerű dolog, de valami ennél is nagyobbra van szükségem.
Ez az, hogy imádom Istent szellemben, örvendezem Jézus Krisztusban és a Szentháromsággal vagyok közösségben. Ez az életem. Ez csodálatos. Ez nagyobb és többet ad nekem. Mert a természetemnél fogva csak a saját hústestemben bízhatok. „Én hívő vagyok, hittem Jézusban, de saját magamat vezetem. Önmagamat vezetem, ez az életem.” Tudod, mit? Van ezzel kis gond. Csalódott leszek, aztán kiábrándult, és azt fogom mondani: nem működik ez.
Sára ezt mondta: „Figyelj! Huszonöt év eltelt és semmi nem történt. Akkor most miért történne meg?” Isten azt mondja erre: azért, mert Én fogom ezt elvégezni. Mózes azt mondta: „Negyven évvel ezelőtt már megpróbáltam. Agyonvertem az egyiptomit, elástam a homokba, és azt gondoltam, hogy jön a forradalom, én leszek a vezetője, és kivezetem a népemet.” Isten azt mondta: nem így kell ezt; amire Mózes azt kérdezi: most miért sikerülne?
Gedeon is ezt mondta: miért sikerülne pont most? „Ha Isten velünk, akkor miért történt ilyen sok rossz velünk?” – ezt mondta alapjában. Tudod, mit? Ha a hústestedben bízol, ha megbízol az erődben, az akaraterődben, a képességeidben, akkor majd megtörténik, hogy valamikor az úton lesz egy állomás, aminek az lesz a neve: kiábrándultság. Ott fogsz élni, azt fogod mondani, hogy megpróbáltad, de neked ez nem megy. Hitetlenségben fogsz élni.
Szeretnélek azonban bátorítani. Ne ezen az úton menj. Szellemben imádjuk Istent és Krisztusban örvendezünk. Mellesleg itt van a Szentháromság, és ez csodálatos. Szellemben imádjuk Istent, és örömünk van Krisztusban. Örvendezünk Benne. Ez csodálatos. Nagyszerű Krisztusban lenni.
Nem ilyen ecetbe mártott hívők vagyunk. Nem ez a hit számunkra, hanem Jézus az életemben van. Lehet örömöm, nevethetek. Ez nagyszerű. Beszélgetünk komoly dolgokról és közben folyamatosan nevethetünk. Ezt szeretem. Istent a Szellemben imádjuk és örvendezünk Jézus Krisztusban. Együtt Krisztusban vagyunk. Tehát valami nagyobbra van szükségünk.
Ha nincs valami nagyobb, akkor a természeti akaraterő, a természeti szeretet útján kiábrándultak leszünk. Ez nem kérdés. Meg fog történni, csak idő kérdése. Csak megfelelő mennyiségű bukás kérdése. Csak a gyengeség kérdése. Majd ránézel a házastársadra és kiábrándult leszel. Ez borzasztó dolog. Isten minket nem erre hívott el.
Isten hitre hívott el minket. Nem a reménytelenségre, hanem a hitre. Arra, hogy bízzunk Őbenne és Őbenne járjunk, hogy valóban ezt az életet éljük. Isten képes arra, hogy megfordítsa a dolgokat? Mi tudjuk, hogy ez igaz. Igen, de itt a kihívás, hogy vajon tudok-e várni? Vajon tudok-e hűséges lenni elég sokáig? Vajon ragaszkodom-e Őhozzá elég sokáig?
2Kor 9:8 Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek
Ő képes erre. Ő hatalmas arra, hogy rátok árassza, hogy ezt megtegye. Vajon megvan-e a hitünk? Vajon járunk-e ebben? Szeretnélek bátorítani, hogy ne add fel. Amikor Sára nevetett, az csak azt mutatta meg, hogy mi forgolódott a szívében mér évek óta. Olyan régóta küszködött már ezzel. Isten azt mondja: ne élj ott! Mint ahogy azt mondta: „Sára! Miért nevettél?” Amire Sára: én nem nevettem.
Nem szeretjük azt mondani: nem hittem, reménytelen voltam. Ehelyett inkább úgy csinálunk, mintha… Az álca helyett inkább oda kéne menni Krisztushoz, és azt kell mondanunk: „Uram, kérlek, nem akarom ezt elfogadni. Nem akarok úgy élni, hogy kiábrándult vagyok. Szeretnék valami frisset Tőled. A Te életedre van szükségem. A Te hatalmadra. Kérlek Istenem, tedd meg ezt az életemben.” Szeretem ezt.
Ha megnézzük Ábrahám esetét, nem tudom, hogy ő hogyan volt ezzel, de azt tudom, hogy élt. A megfelelő módon élt. 1Móz 18-ban a sátra előtt ült, és látunk ott néhány dolgot vele kapcsolatban. Nagyon nagyszerű kép rólad és rólam, mert 1Pét 2:11 azt mondja: ti zarándokok vagytok és vándorok. Ezek vagytok a világban.
Aki Krisztusban él, annak bizonyos értelemben már nem ez a világ a ti otthonotok. Valójában Ábrahám ilyen volt. Nem volt otthona, hanem sátra volt. Nem volt épület, hanem sátra volt, és nem volt saját földje, de Isten azt mondta neki: „Ez a föld a tiéd. Ez az egész föld a tiéd. Az egész a tiéd.” Nem volt tulajdonosi papírja a földjéről, de ott ült a sátra bejáratánál és látta, hogy jönnek az idegenek.
Mit tett? „Nekem csak egy sátram van. Mit tehetek értük? Semmit.” Nem! Felugrott, odaszaladt hozzájuk, és azt mondta: kérlek, jöjjetek a sátramba. Meghívta őket. Ki tesz ilyet? Olyasvalaki, akinek van valamije. Akinek sokja van. Akinek otthona van. Akinek van helye, akinek gazdagsága van. Ábrahámnak – gondolj ebbe bele – nem volt saját földje, de az ígéretnek megfelelően viselkedett és élt.
„Ez az én földem. Gyertek! Gyertek az én sátramba. Hadd készítsünk nektek valamilyen ételt. Hadd készítsek vizet elétek, és húst is.” Valóban jó vendéglátó volt. Azt mondta: lehet, hogy nincs épületem, csak egy sátram van, de – Ézs 40:28 – az örökkévaló Isten az én Istenem, az enyém. Úgy viselkedett, mint akinek a tulajdonában van minden, és vendégül látta azokat. Azt mondta: „Én itthon vagyok. Ez az én helyem és ez nagyszerű.”
Lehetett volna kiábrándult? Persze. Nem volt gyermeke még mindig, pedig Isten olyan régen megígérte. Viszont volt valami hatalmas az életében. Az imádat. A Szent Szellem. Isten jelenléte, az Ő munkájának valósága. Nem a kiábrándultság, hanem Isten valósága ott volt. Ő vendégszerető volt, kedves volt.
Gal 6:10 ahogy Isten adja, úgy tegyünk jót mindenkivel. Különösen a hitünk cselédeivel. „Ó, de nincs nekem semmim!” – persze, könnyű erre gondolni. „Annyiszor elbuktam már ebben!” – könnyű erre gondolni. „Nincs mit adnom!” – könnyű erre gondolni. Mi van akkor, ha az ígéret alapján élünk, és azt mondjuk: „Én Szellemben imádom Istent, Krisztusban örvendezek, és nem bizakodom a testben. Isten képes minden áldást kiönteni rám, és mindent elégségesen tud nekem adni. Minden jó cselekedetet, és mindenben.” Mit szólsz ehhez, hogy így éljünk?
Ábrahám így élt. A helyes dolgot cselekedte, meghívta az Urat a házába. Még csak nem is tudta, hogy az az Úr. Úgy néztek ki, mint valami idegenek, ő meghívta őket, és nagyszerű közössége volt az Úrral. Nagyon gyakran így van ez. Van egy hiba, egy kihívás, egy próbatétel, egy nehéz nap, és azt mondod aztán: „Ez nem az a nap, amikor szolgálhatnék. Ez nem az a nap, amikor szerethetek. Ez nem az a nap, amikor vigasztalhatok.” Lehet, hogy mégis? Ha megteszed, lehet, hogy az Úrral leszel közösségben. Ebben szeretnélek bátorítani, járj hitben, bízz Istenben és nem számít, hogy mennyi ideig tart, mert elképesztő.
Amikor Krisztus itt volt, Ő teljesen Önmaga volt. Ez nem túl mély gondolat, tudom, de gondolj bele: nem volt Önmagával konfliktusa, nem küszködött Önmagával. „Akkor most Én vagyok a Megváltó, vagy nem?” – nem volt ilyen konfliktusa nyílván. Persze! Pontosan ez ment annyira az írástudók és a farizeusok idegeire. Ott volt Jézus az ő területükön, az ő utcájukba jött be. Olyan, mint egy banda: ez a mi utcánk, mit akarsz itt?
Jézus bement a templomba, el kezdett ott tanítani, és figyelte Őt a tömeg. Mindenki élvezte a dolgot. Azok az emberek ott álltak: ki ez a fickó, menjünk, aztán bánjunk el Vele. Tényleg ehhez hasonló hozzáállásuk volt. Jézus viszont annyira otthon érezte Magát! Miért? Hiszen Ő teremtette ezt a világot. Az Ő teremtett népe volt Izrael, az Ő választottjai. Persze, hogy otthon érezte Magát. A farizeusok, meg kész voltak teljesen. Mert ők ilyen szinten nem érezték otthon magukat soha.
Mert megvolt az a belső konfliktusuk, amit mind jól ismerünk. Jézusban viszont nem volt ilyen konfliktus. Pál, miután sok évig hűségesen járt Krisztussal, 1Kor 15:10 vagyok, aki vagyok, Isten kegyelméből. Ez ugyanaz a kijelentés. Nincs bennem konfliktus. Ez csodálatos gondolat. Ki vagyok én? Isten tudja, és én Őhozzá tartozom. Erre az életre hív Ő minket.
Mi idegenek és zarándokok vagyunk itt, ez a világrendszer nem a miénk. Persze, élünk benne, dolgozunk, adót fizetünk, imádkozunk a vezetőkért, de ez a világrendszer nem a miénk. A menny a mi otthonunk. Az a mi otthonunk.
Itthon vagyunk mi itt? Valójában igen. Nem azért, mert a világhoz tartozunk, hanem azért, mert békességem van Istennel. Tehát akárhova megyek, otthon vagyok. Ez rendben van. Az az én helyem. Nekem adatott. Isten erre a napra, erre a próbatételre, erre a nehézségre, kihívásra, betegségre hívott el engem. Ő elhívott erre, és ebben fogok Istennel járni.
A farizeusok és írástudók annyira dühösek voltak Jézusra, és Jézus azt mondta: mit akartok Tőlem? Ján 5:30 „Csak azt teszem, amit az Atyám parancsol. Én Önmagam vagyok. Mit akartok? Azt, hogy hazudjak? Mondjam azt, hogy nem Én vagyok a Messiás? Azt mondjam, hogy nem Istennel járok? Azt mondjam, hogy nem az Ő akaratát cselekszem? Az Ő akaratát cselekszem. Ez vagyok Én. Ez az Én életem. Nagyon szeretem ezt a gondolatot, mert erre lettünk elhívva: te az Övé vagy, Őhozzá tartozol és otthon vagy.
Nagyon gyakran gondolok valakire, szeretem a hitét. Elég sok nehézségen ment át, nem fogom itt felsorolni. Nehéz éveket élt meg. Lehet, nem ilyen szavakkal, de a szívében ezt mondta: Isten elhívott engem erre, úgyhogy én Ővele fogok járni. Nagyon szeretem ezt figyelni az évek során, mert ő ebben élt.
Szeretnélek bátorítani: ne fogadd el azt, hogy kiábrándult vagy. „Isten már nem tartogat semmit. Vége. Hosszú ideje… annyi sok bukás…” Nem! Mondjuk azt hitben: „Uram, mit tartogatsz a számomra? Tudom, hogy ez a nap a Te napod az életemben. Szeretnék ebben járni. Szeretném, ha ez az enyém lenne. Jézus, szeretnék örvendezni Benned. Istenem, Atyám, szeretnélek Téged a Szellemben imádni. Nem bízom semmit a testemben.” Ámen