Engedd el ami jár, és leld meg az áldást!

2013 február 24. vasárnap  10:30

2Kir 7:1-2a Ekkor így szólt Elizeus: Halljátok meg az ÚR beszédét! Ezt mondja az Úr: Holnap ilyenkor egy köböl finomlisztet egy sékelért és két köböl árpát egy sékelért vesznek Samária kapujában. Erre az egyik főember, akinek a kezére szokott támaszkodni a király, így szólt az Isten emberéhez: Csak ha az Úr ablakot nyitna az égen, akkor lehetne ez.

Ezeknek a verseknek a környezete az, hogy a város ostrom alatt van. Nincs étel a városban, mert hosszú ideje tart az ostrom. Rettenetes állapotok vannak. Aztán jön Isten embere, a próféta és azt mondja, amit itt olvastunk. „Holnap ilyenkor az ételnek szinte nem lesz ára. Holnap ilyenkor minden más lesz. Holnap ilyenkor mindenki bőven ehet, és nem lesz ez a problémátok tovább.”

Az egyik főember, aki tudta hogyan mennek a folyamatok, azt mondta: „Ez lehetetlen! Ilyen nem történhet, csak ha Isten ablakot nyitna az égen, és ételt potyogtatna ránk. Ez nem történhet meg.” Lehetetlenül rossz a helyzet.

Jer 13-ban van egy vers, ami az ember általános állapotáról és problémájáról szól. Még előtte Róm 3:23 elmondja nekünk, hogy mindenki vétkezett, és mindenki szűkölködik Isten dicsősége nélkül. Mindenki. Lehet, hogy jól állok anyagilag, lehet, hogy sok barátom van, de valami mégis hiányzik az életemből, és az Isten dicsősége, az örökkévaló Isten jelenléte az életemben.

Sok mindenem meglehet, lehet technológia a kezem ügyében, lehet tulajdon a kezem ügyében, lehet, hogy még vannak vissza éveim, de az a kérdés, hogy mit fogok csinálni ezzel. Ha Isten dicsősége hiányzik az életemből, ha  az Ő jelenléte nincs meg, akkor az igazi lényeg hibádzik. Igazán az igazi erő hiányzik. Bármikor jöhet valami, ami derékba töri az egészet.

Bármikor jöhet egy válság, ami egyszerre, egyik pillanatról a másikra mindent megváltoztathat, és nincs semmi az életemben, ami szilárdan állhatna ezzel a külső hatással szemben. Mindnyájan vétkeztünk és szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. Ez valós dolog az életünkben. Sok mindenünk meglehet, de ez az egy dolog nélkül a központi kérdés nincs megválaszolva az életemben.

Jer 13-ban van egy probléma. (Ez eddig eléggé depressziós üzenet, de nem a marad az Isten kegyelméből.)

Jer 13:22-23  Ha pedig azt kérded a szívedben: „Miért következnének ezek rám?”, bűnöd sokaságáért húzzák le rólad ruhádat, és lesz mezítelenné sarkad. Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, és foltjait a párduc? Így tudtok ti is jót cselekedni, akik megszoktátok a gonoszt.

A 23. versből látunk valami nagyon kétségbeejtőt: nincs változtatás, nincs megoldás a probléma. A néger megváltoztathatja-e a bőre színét? A Biblia nem politikailag korrekt, ki lehet mondani, hogy valaki fekete. 🙂 A párduc az Ő foltjait megtudja-e változtatni? Lehetetlen. Hogyan tehetné? Nem változtathatja meg. Ugyanígy, nem tudsz megszabadulni a bűntől, annak a problémájától, attól, hogy ez távol tartja Istent attól, hogy ez elfogadhatatlanná tesz az Ő szemében.

Amikor a főember 2Kir 7:2-ben azt kérdezte: „Hogyan lehetne ez? Hogyan lehetne egy sékel? Ez lehetetlen.”; akkor tudjuk, hogy miről beszélt. Mert tudjuk, hogyan megy az élet. Mindannyian tudjuk, hogy természetszerűleg merre mennek a dolgok. Mind tudjuk, hogy a kapcsolataink tönkremennek, gyűlnek a sértődések, és aztán a végén azt mondjuk, hogy elég! Az egyetlen megoldás az: majd találok egy új barátságot.

Mind tudjuk, hogy öregszünk. Bármennyire próbáljuk tagadni, egyre több a ránc, cserébe egyre kevesebb a fog. 🙂 Egyre inkább múlik az idő, és nem válok erősebbé és nagyszerűbbé. Nehéz megcsinálni, amit öt éve még nem volt nehéz megtenni. Tudjuk, hogy merre megy természetileg a dolog.

Aztán van bibliám. Ez olyan, mint Elizeus, aki eljött és azt mondta a szamáriabelieknek: holnapra minden más lesz. A Biblia is ilyen kicsit. Olvastam a Példabeszédeket, és: „Te jó ég! Miről beszél ez? Én nem így tanultam. Én azt tanultam, hogy a jó mindig elnyeri méltó büntetését. A jó mindig ráfázik. Én nem így tanultam.”

Olvastam az Írást, és azt mondtam: „Hogy lehet ez? Miről beszélsz nekem? Ez nem lehetséges. Hacsak Isten ki nem nyitja az égnek az ablakait. Hacsak Isten csodát nem tesz, ez biztos, hogy nem lesz így. Hacsak Isten bele nem nyúl a dolgokba direkt, közvetlenül, és meg nem változtatja azokat, akkor nem fog megtörténni. Miről beszélsz?” Ugyanazt mondtam, ahogy olvastam a Bibliát, mint ez a fickó.

Egy ponton azt mondtam: „Rendben, akkor bízni fogok az Írásban. Még akkor is, ha kihívó, amit mond. Még akkor is, ha nem értem, hogyan lehetne. Még akkor is, ha azt látom, hogy Istennek kell közbeavatkoznia és Ő lesz képes erre. Bízom abban, hogy megteszi.” Hogyan lehetséges? Hogy történhetne meg? A válasz az, hogy az embernek egy értelemben igaza volt. Istennek bele kellett nyúlni a dolgokba, csodát kellett tennie.

Az ő problémája az volt, hogy nem merte elhinni, nem bízta rá magát, hogy Isten valóban fog tenni csodát értük, hogy Isten tényleg meg fogja őket menteni. Azt hiszem, nagyon sokszor, amikor gyengeséggel küzdök az életemben, amikor állandó kísértésem van, mindig elbukom valamiben, és Isten azt mondja: „Bízz Bennem! Töltekezz be a Szellemmel, és aztán taposni fogsz az Ellenség minden hatalmán. Semmi gondod nem lesz vele.”; akkor ez a problémám, hogy azt mondom: „Hogy lehetne? Ha Isten ki nem nyitja az ég …” Tudod, miről beszélek.

„Hogy lehetne más? Hogy tudnék megbocsájtani? Hogy tudnám elengedni? Hogy tudnék továbblépni? Hogy lehetnék újra motivált?” Vagy ahogy mi mondjuk: hogy kavarodhatna fel újra a szívem? „Hogy mehetnék tovább élettel, szabadsággal, hittel? Hogyan növekedhetnék a hitemben? Hiszen az IQ-m a padló közelében van. Hogyan növekedhetnék mégis?”

„A Biblia felét nem értem. A többit meg el sem merem olvasni. Hogyan növekedhetnék a hitemben? Hogyan növekedhetnék az igazságban? Hogyan mehetnék előre?” Azt mondom: ez nem lehet, hacsak Isten ki nem nyitja a menny ablakait és rám nem potyogtatja a dolgokat. Ez a csoda az életünkben, hogy Isten megteszi. Ehhez kellett valaminek történnie.

Ebben a történetben van egy nagyon jó példa:

2Kir 7:3 A kapu előtt pedig volt négy leprás férfi, akik azt mondták egymásnak: Mire várunk itt, hogy éhen haljunk?

Ők még rosszabb helyzetben voltak, mint a városban mindenki. Még a fal mögé sem mehettek be, leprások voltak. Ha az ellenség nem öli meg őket, akkor a lepra úgyis öli meg őket. Nincs semmijük. Azt mondják: „Minek ülünk itt? Éhen halunk.” Aztán azt mondják: „Rendben, akkor átmegyünk az ellenséghez. Átmegyünk az arámokhoz, és ők vagy adnak enni, vagy megölnek. Semmit nem veszíthetünk.” – és átmennek. Mi történik?

2Kir 7:5b Amikor odaértek az arámok táborának széléhez, ímé, már nem volt ott senki!

Csoda történt! Az ellenség azt hitte, hogy megtámadták őket, és elmenekültek. Ott hagyták a várost annyi ostrom után – közvetlen mielőtt elfoglalhatták volna –, amit soha nem tesz meg egy ostromló hadsereg, hacsak nagyon jó oka nincs rá. A király főemberének igaza volt: ez nem történik meg. Mégis megtörtént. A leprások odamentek, és azt találták: nincs itt senki, csak amit elszórtak, ruha, pénz, étel. Ez minden, ami ott maradt. Aztán buli van.

2Kir 7:8 … bementek egy sátorba, ettek és ittak, majd vittek onnan az ezüstből, aranyból és a ruhákból, azután elmentek, és elrejtették azokat. Majd visszatértek, és egy másik sátorba is bementek, onnan is vittek, elmentek és elrejtették.

Buli van! Nagyszerű! Viszont vegyél észre valamit, ami fontos. Kik voltak ők? Azok, akiknek nem volt veszítenivalójuk. Azok, aki azt mondták: „Teljesen mindegy mit csinálok. Ha itt maradok, nincs semmim. Ha átmegyek oda, a legrosszabb, ami történhet, az, hogy meghalok úgy, mintha itt maradnék. Úgyhogy megyek. Ha valami nagy meglepetés történne, hogy az arámiak adnak nekünk enni, akkor életben maradok még kicsit. Nincs veszítenivalóm. Úgyhogy átmegyek oda.” – és ez történt.

Hogyan változhat meg az életem? Hogyan történhet ez meg velem? Ha nem vagy hívő, hogyan változhatna meg az életed? Ha hívő vagy, hogyan változhat meg az életed? Hogyan? Az egyetlen válasz az, hogy Isten ablakot nyit az égen. Az egyetlen válasz az, hogy Isten belenyúl a helyzetembe. Az egyetlen válasz, hogy Ő beavatkozik. Ezért olyan fontos nekünk, amit Fil 2-ben Jézus tett:

Fil 2:6 aki mikor Isten formájában volt – Jézus, amikor a mennyben volt –, nem tekintette zsákmánynak – valami különösen értékes, megragadnivaló dolognak – azt, hogy Istennel egyenlő.

Jézus Isten, és azt mondja: ez nem nagy szám Nekem. „Mi van?! Hogy lehet ilyet mondani?” A válasz értehetetlen a számunkra. Azt mondja: „A szeretet miatt. Azért, mert szeretlek téged. Azért, mert fontos vagy Nekem, hajlandó vagyok félretenni az isteni voltomat egy időre, és emberré lenni temiattad.” Értjük a szavakat, értjük a mondatokat, értjük a logikát, de igazán nem értjük.

Fil 2:7-8 hanem Önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. És amikor emberi formában volt, megalázta magát – még tovább megalázta Magát –, engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig.

Mi történt? Jézusnak megvolt minden. Minden! Ő Isten. Mit csinált? Itt a nagy dolog, hogy Jézus azt mondta: „Ezt az egészet félreteszem, értéktelenné teszem Magam. Mintha nem lenne semmim.” Persze, tudjuk, nem változott meg az értéke, nyilván, de azt mondta: ha valaki Rám néz, nem fogja látni a dicsőséget, nem fogja látni a hatalmat, nem fogja látni a különlegességet.

Ézsaiás azt mondja Róla: nem volt az ábrázata kívánatos. Átlagos fickó volt, mint bármelyikünk. Semmi különös nem volt Benne kinézetre, és azt mondta: „Félreteszek mindent. Olyan leszek, mint egy közülük. Átmegyek oda, megnézem, és teszek értük valamit. Fizetek a bűneikért. Közbeavatkozom. Újra és újra.”

ApCsel 2-ben és Ján 16-ban amikor a Szent Szellem azt mondta: Én eljövök közéjük, eljövök beléjük; akkor ugyanez történt. Isten azt mondta: „Én ott fogok élni a hívőben, egy utolsó bűnösben. Mindegyikben ott fogok élni. Amikor Krisztusban hisznek – Eféz 1:13 –, akkor beköltözöm az életükbe, attól kezdve része leszek az életüknek, és ott leszek velük.”

„Szent Szellem! Te Isten vagy. Hogy tehetnéd ezt? Hogyan élhetnél egy emberben, aki még mindig elbukik? Hogyan élhetnél egy emberben, aki feladja a reményt, aki azt mondja: soha többé nem járhatok olyan szabadon, soha többé nem lehet olyan életem, soha többé nem csinálhatom, amire Isten elhívott, mert csalódtam, mert megbántódtam, mert nem tudok megbocsájtani.” Hogy lehet?

A négy leprás ott ült, és nem volt semmijük. Nekik könnyű volt azt mondani: nem veszíthetek semmit. Jézusnak viszont minden megvolt, és Ő azt mondta: semmim nincs, és elmegyek oda értük. Mekkora dolog ez, hogy eljött hozzánk, értünk! Hogyan változhat meg a helyzetem? Hogyan lehet holnapra egy köböl finomliszt egy sékelért?

Hogyan lehetséges? Hogyan változhatna meg a helyzetem? Hogy lehet öröm a szívemben egyik pillanatról a másikra? Hogyan múlhat el a keserűség? Hogyan járhatok Istennel szabadon nap mint nap? A válaszunk ez:

2Kor 8:9 Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.

Érted ezt? Krisztus mindent félretett. Van itt egy fontos gondolat nekünk. Amikor kétségbe vagyok esve, amikor a gyengeségem uralkodik rajtam, amikor magányos vagyok, mert mindenkire haragszok, akkor mit csináljak ezzel?

Az egyik dolog, amit tehetek, az, hogy ott vagyok magamban és azt mondom: nem megyek sehova, elegem van, keserű vagyok, haragszom, meguntam, elégszer megbocsájtottam már nekik, elégszer mondtam már nekik. Mi ezzel a probléma? Az, hogy úgy viselkedem, mint akinek van valamije. Ez az egyetlen problémám. Úgy viselkedem, mintha lenne valami veszítenivalóm.

1Tim 6:7 semmink nincs, amit hoztunk volna ebbe a világba, és az is biztos, hogy semmit nem viszünk ki belőle. Ezért azt mondja:

1Tim 6:6 Valóban nagy nyereség az istenfélelem – az Istenben való bizalom, a Vele való közösség – megelégedéssel.

1Kor 4:7 … Mid van, amit nem kaptál volna?…

Mid van, amit ne ajándékba kaptál volna? Mindent úgy kaptál. Nem érdemeltél meg semmit. Tudom, a büszkeségünk azt mondja: én megérdemeltem. Nem. Nagyon sok ember van ezen a világon, aki keményebben dolgozik, mint te, és nem kap érte semmit. Biztos lehetsz ebben. Nem érdemled meg. Nem garantált az, amid van.

Van gyülekezetünk, van hitünk, van Bibliánk, van életünk, van barátom, van Isten, Aki szeret engem. Nem érdemlem meg. Mi történik? Ha azt gondolom, hogy megérdemlem, ha azt gondolom, hogy ez nekem jár, akkor a kapuban fogok ülni, amíg fel nem fordulok. Ha nem alázom meg magam, ha nem teszem azt, amit Jézus tett.

Lehet, úgy tűnik, mintha lenne valamim, mintha érdemelnék valamit, de nem érdekel. Inkább akarnám, amit Isten tartogat nekem, minthogy kapaszkodjak abba, amit gyűjtögettem. Szeretnék többet, szeretném az élet teljességét. Azt mondja Jézus:

Ján 10:10 … én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.

Jézus ezért jött el, de ehhez azt kellett mondania: nem érdekel, amim van, félreteszem. Ézs 53:3 tudta, hogy ki fogják gúnyolni, hogy meg fogják vetni, hogy azt fogják mondani: Ki vagy Te? Nevetséges. Amit csinálsz, az nevetséges.”

Gondolj ebbe bele! Mát 28-ban kik mentek először a sírhoz? Az asszonyok, az értéktelen csapat.  A nők, akik nem voltak fontosak. A jelentéktelenek. Az ő kultúrájukban nem volt jelentős értékük. Ők ott lehettek a keresztnél. Nyilvánvaló lehetett, hogy ők Jézus követői, és senkit nem érdekelt a dolog, mert ők nem számítottak.

Ők kimentek a sírhoz. Ott a kő. Tudjuk, másfél tonnás kő. Azért mennek, hogy a holttestet megkenjék mindenféle kenőcsökkel, bebalzsamozzák gyakorlatilag. Ahogy mennek, út közben arról beszélgetnek: „Mit csináljunk a kővel? Ki fogja elhengeríteni?”, de mennek. „Mária! Ez úgy megy, hogy megtervezed, segítséget hívsz, aztán indulsz el! Ha nincs megoldásod, akkor minek mennél oda?” Ők mentek. Kicsit ostobának tűnik az egész.

„Minek ezzel foglalkozni? Ha Ő lett volna a Messiás, akkor nem halt volna meg.” Ők azonban – félretéve mindent – azt mondták: megyünk! Mi történt? Ők voltak az elsők, akik tudtak a feltámadásról. Ők voltak az elsők, akiknek a gyásza örömre változott. Ők voltak az elsők, akik hirdették az evangéliumot, akik elmondták a tanítványoknak: Jézus feltámadott!

Ők voltak az elsők. Miért? Azért, mert nem voltak túl fontosak. Mert nem voltak túl sértődöttek. Mert nem voltak túl csalódottak. Nem voltak túl haragosak Jézusra, hanem mentek, és azt mondták: nincs semmim, nem érdekel, megyek, és Isten tudja, mit csinál. Aztán övék a buli. Ők azok, akik örülnek. Ők azok, akiknek szabadságuk van. Ők azok, akik jönnek vissza.

Van egy film, a János evangéliuma, nagyon szeretjük. A filmben Mária, ahogy megy vissza, teljesen el van varázsolva. Sokszor gondolok erre: micsoda öröm! Nem történt-e meg ez az életünkben, hogy a Szent Szellem meglepett minket örömmel, amikor nem gondoltuk? Isten erőt adott-e a megbocsájtáshoz, miután tettem egy lépést abba az irányba?

Nem történt-e meg, hogy kinyitottam a Bibliát még egyszer utoljára – „Már elegem van! Nem szól hozzám a bibliám.” –, és Isten ablakot nyitott az égen, rám árasztott, és beszélt hozzám az Igéből? Megtörtént-e velünk, hogy a Szent Szellem szolgált felénk? Biztos vagyok benne. Ha hívők vagyunk, akkor megtörtént ez velünk. Ne engedjük, hogy valami, amit úgy képzelünk, hogy megvan nekünk, vagy valami, amiről úgy képzeljük, hogy jár nekünk, az megállít minket, és nem megyünk át.

Valahol azonban azt kell mondanom: „Hát akkor nincs semmim. Rendben, elengedem. Elengedem a haragomat, elengedem a fájdalmamat, a félelmemet, a csalódottságomat amiatt, hogy Isten nem gyógyította meg a betegségemet, az elégedetlenségemet magammal, a testvéremmel, a pásztorommal.” Elengedem. Megyek Istenhez alázatban és azt mondom: Uram, mit akarsz adni nekünk?

A kérdés ez: leszel-e az az ember? Aki elengedi, és azt mondja: „Istenem Te megígérted. Kérlek, tölts be engem a Szellemeddel! Te megígérted. Kérlek, vezess engem.” Mész és hiszed, hogy Isten fog adni nekünk gyülekezetet. Vagy meglátogatsz valakit, aki kórházban van. Vagy bemész a kórház elfekvőjébe – nincs ott senki, akit ismersz –, leülsz valaki mellé, és bátorítod az igazságban.

Most azt mondod: én ezt nem tudnám megtenni! Elhiszem neked, én sem tudnám megtenni. Ha Isten nem nyitja ki az ablakot, és nem ad nekem áldást, akkor tényleg nem tudom megtenni. Mit szólsz azonban ehhez: lépjünk hitben, tegyük meg, aztán Isten velünk van és ad bátorítást, – és ki tudja? – lehet, hogy gyógyulást is. Láttunk már ilyet. Láttunk embereket meggyógyulni halálos helyzetekből. Láttunk ilyeneket, nem lehetetlen.

Leszel-e az az ember, aki azt mondja egyszerű hitben: rendben, akkor előre megyek és megcsinálom. Ehhez viszont félre kell tennem sokszor a nagy méltóságomat – mindent, amit összegyűjtöttem – a kiváló képességeimet,… Nem tudom, mik azok a dolgok, amik téged megállítanak egy újabb lépésben az Úrral. A kényelmed? A félelmed? A bizalmad a saját erődben? Nem tudni.

Tudom, ez kihívó üzenet, de bátorítalak, hogy merj tenni lépést. Mert te leszel az, aki élvezheti az áldást a másik oldalon. Aki élvezheti ezt a fajta közösséget: nézd mit adott nekünk Isten!

Aztán a vége a történetnek 2 Kir 7-ben:

2Kir 7:9  Majd így szóltak egymáshoz: Nem helyes, amit teszünk! …

„Ez nem csak nekünk szól. Ez nem a miénk. Ez Isten csodája. Ez Isten áldása. Nem csak nekünk, hanem mindenkinek szól.”

2Kir 7:9 … Ez a mai nap az örömmondás napja… Most tehát gyertek, menjünk el, és mondjuk meg a király házának.

„Menjünk el és mondjuk meg! Ez a nap az örömmondás napja. Menjünk el és mondjuk meg!”Amikor megragadjuk ezt az életet, akkor van mondandóm ennek a világnak. Akkor van mondandóm a szomszédomnak, akkor van mondandóm a házastársamnak, akkor van mondandóm a barátomnak, akkor van mondandóm a gyerekeimnek, a szüleimnek, a rokonaimnak. Ez a nap az örömmondás napja. Miért? Azért, mert Isten velem van, és megtaláltam Őt. Örvendezem Benne. Vele találkozva van egy üzenetem.

Egyszer egy rokonom, akit nagyon szeretek, azt mondta nem hívőként: minek örülsz? Azt feleltem: Isten velem van. „Hülye vagy?” „Rendben, te gondolhatod így. A kérdésem viszont ez: nekem örömöm van, neked mid van? Gúnyolódásod? Nekem szabadságom van. Az én szívem fel van kavarodva. Nekem van mit tennem ezen a napon. Te hogy vagy? Teveled mi van?” Ez az, amit Isten adott nekünk.

Ezek az emberek azt mondták: tartozunk valahová és tartozunk. Gondold meg! Leprások voltak, számkivetettek. Senki nem akart velük találkozni. Senki nem akart velük beszélni. Senki nem érinthette őket. Nekik kellett kiabálni: „Leprás vagyok, maradj távol tőlem! Ne gyere közel hozzám!” Minden oka meglett volna, hogy azt mondja ez a leprás: „Nem! Haljanak éhen.” – de nem így gondolkodtak akkor már. Azért, mert úgy számolták, hogy nincs semmijük, átmentek a másik oldalra, találtak valami dicsőségest, aztán azt mondták: meg akarom osztani, el akarom mondani.

Hányszor utasítják el azt, amit Istenről mondasz? Hányszor mondanak rá nemet? Hányszor fordítanak hátat? Na és? Az üzenet akkor is üzenet. Ez a nap az örömmondás napja. Azért gyere, menjünk el és mondjuk meg! Hirdessük. Mondjuk el! Miért ne? Miért ne tennénk ezt mindenhol? Mindenhol. Ez annyira csodálatos! Akkora szabadság van benne, és annyira nagy változás!

Hogyan változtathatná meg az etióp a bőre színét és a leopárd a foltjait? Hogyan? Sehogy. Hacsak Isten bele nem nyúl. Nagyon sok dolog van így az életünkben. Nem az a megoldásunk, hogy Isten okosabbá tett minket, mint voltunk, és így ki tudjuk ókumlálni. Nem erre vagyunk elhívva, hanem arra, hogy Benne bízzunk. Félretegyünk mindent és azt mondjuk: Uram, a Tiéd az egész, Benned járunk, Benned akarunk menni. Ámen.

Kategória: Egyéb