Ma reggel, kicsit több időm volt, mint szokott lenni. Élveztem, hogy csak olvasgathatom a zsoltárokat. Néhány dolog megérintett engem.
Nem tudom, hogyan vagy ott egy istentiszteleten. Ma reggel az imaalkalmon gondoltam erre: Vajon hányan imádkoznak rutinból, bűntudatból, kötelezettségből? Lehetséges ez, nem? Lehetséges bűntudatból imádkozni, és talán szégyenből is, félelemből is, kötelességtudatból is. Tudod, miről beszélek?
Arra gondoltam, hogy mennyire különleges, amikor összejövünk imádkozni, és azért tesszük ezt, mert célunk van, hitünk van, kapcsolatunk van Istennel, mert új életünk van! Mennyire más ez! Lehetünk az istentiszteleten ugyanígy: kötelességtudatból, bűntudatból. A tizenévesek lehet, hogy ezért ülnek hátul a teremben, mert ott a bűnös sarok. 🙂 Csak viccelek! Viszont van gyülekezet, ahol van ilyen. Nálunk a bűnösök széke a színpadon van. 🙂
Arra gondoltam, hogy eljöhet valaki az istentiszteletre megszokásból, rutinból, vagy lehet, hogy azért, mert ezt várja el tőle valaki. Mennyire más, amikor egy kapcsolat miatt jövök, amikor az új szív miatt jövök! Ezék 36:26. Amiatt jövök, mert az új szív éhes, az új szív hallani akar, az új szív keresi a bátorodás helyét, az új szív inni akar abból a folyamból, ami Istennek a trónjától árad ki. Céllal jövök, és az nem a bűntudatom, hanem valami több annál. Az a Szent Szellem élete bennem. Annyira jó ilyen módon együtt lenni!
Ahogy olvastam a zsoltárokat, megragadott néhány dolog. Az egyik az, hogy mennyire őszinték, mennyire fájdalmasan őszinték a zsoltárok! Mennyire egyszerűek! Mennyire nyíltak! Mennyire igaziak! Mennyire nyersek, ha úgy tetszik! Kemények egy értelemben. Igaz, a Zsoltárok az költészet, de ha ismered a zsoltárokat, akkor tudod, hogy mély küzdelmek vannak azokban. Egy értelemben reménytelen kiáltás van Zsolt 27:7-ben és sok más helyen, egy „Jaj!”, ami ilyen: „Istenem, kérlek!” – nagyon egyszerűen, mindenféle kifinomultság nélkül. Benne van az elveszettség-érzés, majdnem hogy kétségbeesés és Istenhez kiáltás. Ez benne van a zsoltárokban.
Amikor olvasom, mindig megráz ez, hogy mennyire őszinte, mennyire egyenes, mennyire nyílt! Ezek azok a kiáltások Istenhez, az a fajta, mint amikor azt olvassuk, hogy a Szent Szellem sóhajtozásokkal, nyögésekkel, kimondhatatlan módon imádkozik értünk, Róm 8:26. Azt mondja nekünk, hogy a Szent Szellem úgy imádkozik értünk, hogy szinte nincsenek szavak, mert ez kibeszélhetetlen.
Van ilyen ima az életünkben. Van ilyen megszólítása Istennek a szívünkben, amikor nincsen jól megtervezett bevezető, tárgyalás, befejezés része az imámnak és a gondolatomnak, hanem csak: „Uram, segíts! Uram, bajban vagyok! Uram, el vagyok veszve! Uram, meg vagyok rémülve! Uram, kérlek!” Ahogy erre gondolok, ez annyira tartalmas szerintem!
Talán csak még egy, a második dolog, ami megüt a zsoltárokban, a reménység. 42. és 43. zsoltár „Miért nyughatatlankodsz én szívem? Miért kételkedsz? Miért esel kétségbe? Miért esel kétségbe én szívem?” Ezt mondani a szívemnek, amikor ott vagyok, és úgy látszik, hogy minden okom megvan a reménytelenségre; amikor minden okom megvan arra, hogy elveszítsem a bátorságomat; amikor a zsoltáros világosan elmondja: Nekem nincs tovább!; amikor azt gondolnám, hogy nincs értelme; amikor az a rész következne, hogy zsoltáros azt mondja: Felmegyek egy magas épületre, és a mélybe vetem magam. (Annyira örülök, hogy ezt a könyvet nem ateisták írták!) Hanem azt mondja a zsoltáríró: „Bízzál Istenben én szívem. Mert majd még örvendezni fogsz az Ő szabadításában. Reménykedj Őbenne!” Megvan ez a remény, és ez a Szent Szellem szolgálata felénk. Ez a másik oldala.
Az őszinteség, a nyersesség, szinte keménység, ahol nagyon keményen azt mondom: „Uram, kétségbe vagyok esve. Uram, el vagyok veszve. Uram, nem látom a kiutat.”; aztán van remény a másik oldalon. Azt gondolom – Isten beszél nekem erről –, hogy ez a kettő össze van kötve.
Miért beszélek erről? Mert a Szent Szellemnek van egy drága, szeretetteli szolgálata, bátorítása felénk. Van egy aggodalmam. Tudod, mi ez? Az, hogy 2014-ben élünk, és „2014-ben én tudom, hogy Isten meddig mehet el. Tudom, hogy Isten meddig mehet el velem, és megszabom Neki a határokat.”
Ez nem új dolog. Zsolt 78:22 nem engedték Istent messzebb menni. „Tudom, hogy meddig mehet el Isten.” Még Neki is szab határokat, és azt mondja: „Istenem, eddig mehetsz, de nem tovább! Nem mehetsz messzebb az életemben.” Mondhatja valaki: „Tudom, hogy meddig mehet el a pásztor!” Meddig mehet el Isten? Meddig mehet el a gyülekezet? Milyen közel mehet hozzád az üzenet? „Ilyen közel nem jöhet! Nem mondhatja azt a pásztor: Ez neked szól! Ez nem történhet meg!”
Miért? Mert annyira tudjuk, hogy mi fér bele, és mi nem. Annyira tudjuk, hogy meddig mehetünk el, és meddig szabad Istennek elmennie, és meddig szabad elmennie a Bibliának az életemben, meddig szabad elmennie Isten munkájának, hova vihet el és hova nem. „Egyvalami biztos, az, hogy nem járathat engem le, nem szégyeníthet meg, nem vihet engem oda, amit nem tudok megcsinálni!”
Tudod, mi történhet? Az, hogy nem vagyok nyílt, legalábbis önkéntesen nem nyílok meg Isten előtt. Zsid 4:13 teljesen nyitott könyv vagyunk Isten előtt. Mindent ismer. Azt olvassuk, hogy mezítelenek vagyunk Őelőtte. Megtörténhet, hogy a szívemben el akarok rejtőzni Őelőtte, mert nem akarom, hogy lásson, úgyhogy azt mondom: „A dicsőítők énekelhetnek, én csak tapsolok, vagy be sem jövök a dalszolgálat alatt, mert rossz vagyok ebben. Olvasom a Bibliát, de megvannak az életemnek a területei, ahol nem érinthet meg, ahova nem jöhet el. Megvan, hogy milyen engedélyeket adok az életében ezeknek a dolgoknak, ezeknek a személyeknek, ennek a Könyvnek, Istennek, a vezetőmnek, a barátomnak, a testvéremnek a hitben.”
Van itt egy hiba. Az, hogy ezek az engedélyek nem a megfelelő engedélyek. Mert udvariasságot kér. Amikor Ef 4:15-ben Isten Igéje azt mondja: szeretet és igazság. Nem udvariasságot mond, hanem szeretetet és igazságot. Politikai korrektséget várna, holott az Úr alázatot kér. Szórakoztatást várna, holott Isten szeretné felkavarni a szívét. Úgyhogy lehet, hogy nem engedi Istent addig elmenni, ameddig el akarna menni, mert: „Annyira tudom, hogy mi a megfelelő, mit szabad, mi a megengedett!”; és nem engedi meg az Úrnak, hogy személyes legyen, és benyúljon oda a szívébe, ahol elrejtett dolgokat, és nem engedi, hogy meggyógyítsa. Azt hiszi, hogy megvédte magát, pedig valójában bántotta magát, amikor Isten gyógyíthatta volna, és megváltoztathatta volna, és kihozhatta volna a büszkeségéből, valamilyen hazugságból. Ez megtörténhet.
Maradjunk ennél a példánál, amit mondtam: nem jön el a dalszolgálatra. Úgy időzíti, hogy tíz perccel később érjen az istentiszteletre. „Mert nem fogom leégetni magam valamiben, amiben nem vagyok jó.” Ha körülnézel a gyülekezetünkben, akkor minden szolgálat, ami zajlik, minden istentisztelet, ami zajlik, minden evangelizáció, ami zajlik, az összes missziónk, minden bibliaiskolánk tele van olyan emberekkel, akik túlmentek ezen. Akik azt mondták: nem érdekel, hogy jó vagyok-e benne, vagy sem, Istennel akarok járni. Aztán azt találtuk: Lehetséges, hogy Isten olyanra hív, amiben nem vagyok jó, ami nem fér bele, ami több nálam, ami nagyobb, mint amit én megengednék Neki, amire én képes lennék. Félünk ettől.
Félek attól, hogy annyira helyesen csináljuk, annyira ügyesen csináljuk, annyira jól csináljuk, annyira profik vagyunk a „Biblia Szól”-osságban, hogy mindent végig tudunk csinálni egy istentiszteleten anélkül, hogy Isten átléphetné a határainkat. Félek attól, hogy hiányozna az életünkből, az életedből és az enyémből hiányozna a spontán megtörtség. Az egyszerű kiáltás Istenhez, az alázatos szavak, a szeretetteli bátorítás hiányozna azért, mert nem fér bele a kultúránkba, a kényelmünkbe, a fáradtságunkba, a képességeinkbe. Aztán ez megállítana. Egy nap fáradtan és csalódottan otthagynám az Úr útját, és azt mondanám: a kereszténység nem működik.
Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy az engedélyek, amiket adtam Istennek, azok nem a megfelelőek voltak. Amikor vártam valamit, akkor az a lelki szinten mozgott: szórakoztatás, tanítás, információ…, és nem a szellemi. Nem mentem túl, természeti megoldásokat kértem, és nem engedtem meg, hogy a Szent Szellem bevigyen az Úr jelenlétébe, ahol elengedhetem a fájdalmamat, a félelmemet, a szégyenemet… mindent. Ha ez hiányzik az életünkből, akkor mink van? Akkor nincs semmink! Akkor persze, hogy csalódott leszek!
Erre gondolok, hogy ha ez a megtörtség, ez a szív, ez az éhség, ez a vágy hiányzik az életünkből. Lehet, hogy zavar, hogy ezen könnyeim vannak, és azt gondolod, hogy ez színészkedés, vagy megmagyarázod valami lelki szinten: A pásztornak biztos nehéz napja volt! Akkor nem tudod, hogy miről beszélsz. Találd meg Krisztust! Ez többről szól! Ez a Szent Szellemről szól. Ez a kenetről szól. Ez Isten szolgálatáról szól. Ez nagyobb annál.
Ha viszont hiányzik ez a személyesség, ez az egyszerűség, ez a közelség, ez a keresés, ez az éhség… Mint amikor az asszony azt mondta a kútnál: adj nekem ebből a vízből! Ilyen egyszerű. „Adj nekem innom!” Ilyen egyszerű az a szomjúság. Ilyen egyszerű, amiről beszélünk. Erre van szükségünk. Annyira kell ez nekünk! Mert azt találom, hogy ha hiányzik ez az egyszerűség, ez a személyesség, ez a közelség, és ha én felemelem a falaimat, akkor nagyon könnyen lehet, hogy Isten is felemeli az Ő falait. Tudod, miért mondom ezt? Mert Ő szeret minket, és keres minket.
Zsolt 18:26 (27) A tisztához tiszta vagy, s a visszáshoz visszás vagy.
Miről szól ez? Arról, hogy Péld 14:14-ben Isten azt mondja nekünk: „Gyere Velem! Add a kezed. Gyere! Menjünk együtt! Járjunk az úton együtt.” Ha ez az ember azt mondja: „Nem! Én tartom a távolságom.”; akkor lehetséges, hogy Isten azt feleli: „Rendben! Akkor próbálj a te útjaidból megelégedni. Próbálj megelégedni a te utadból! Tényleg elégedett tudsz lenni a haragoddal? Tényleg elégedett tudsz lenni a gyűlöleteddel? Tényleg azt gondolod, hogy megelégedett, örömteli, szeretetteli életed lesz attól, hogy nem bocsájtottál meg valakinek?” Tényleg azt gondolod, hogy a politika megelégíti az életed?
Péld 14:14-ben azt mondja: „Figyelj! Ha így gondolkodsz, akkor próbálj megelégedni a te útjaidból. Aztán, ha eleged van, akkor majd gyere Énhozzám.” Ha azt hiszed, hogy az oktatás megelégít: „Jó, menj az utadon! Aztán, ha eleged van, gyere vissza!” Ha azt gondolod, hogy az üzleti élet megelégít… Mellesleg imádkozunk a cégekért a gyülekezetben, imádkozunk az emberek pénzügyi helyzetéért, mert fontos nekünk, de nem az elégíti meg a szívünket.
Isten azt mondja: „Rendben, ha ezt akarod, akkor menj ezen az úton. Aztán ha eleged van, gyere vissza Énhozzám.” Arról beszélek, hogy megtörténhet, komplikált vagyok, nem egyszerű. Nem keresem egyszerű szívvel Istent. Feltételeket szabok Neki, határokat húzok Előtte, falakat építek Neki. Nem az a kérdés, hogy Ő át tud-e törni ezeken a falakon. Ugyanakkor lehet, hogy azt feleli: „Ha te nem akarsz Engem, akkor menj azon az úton, amíg akarsz. Ott mindig bizonytalan leszel. Ott mindig csak növekszenek a félelmek. Ott egyre magányosabb vagy. Énnekem van jobb utam a számodra, de ahogy akarod!”
Ha a kiáltásom szépen kimunkált kiáltás kell, hogy legyen, ha nem lehet ilyen egyszerű: „Uraaam! Kérlek, segíts!”; ha nem lehet egyszerű, ha imám szépen megfogalmazott kell, hogy legyen, mielőtt elhangozhatna, ha nem jöhetek el az istentiszteletre fáradtan, vagy gyengén, vagy a munkásruhámban, akkor elmulasztom a lényeget. Akkor elmulasztom a lényeget! Elmulasztom, hogy Isten mennyire közel akar lenni hozzám.
Ha eljövök az istentiszteletre, ha ott vagyok egy bibliatanulmányon, ha a testvéremmel vagyok, és úgy érzem, hogy nem lehetek az, aki vagyok Krisztussal, ha kényszer van rajtam, akkor valamit nagyon eltévesztettem. Ha úgy érzem, hogy viselkednem kell, és megfelelnem, és nem pedig egyszerűen csak keresnem Őt, és vágyni Rá, és éhezni Rá, és megtalálni Őt, akkor elmulasztottam a lényeget. Erről szól.
Mert ha így gondolkodom, ha komplikált a kép, akkor valahol elhittem egy hazugságot. Ha azt gondolom, hogy nem jöhetek, akkor valahol elhittem egy hazugságot. Sátán mindig ezt mondja nekünk: „Nem mehetsz Istenhez! Nem mehetsz Istenhez! Tudod, hogy mit csináltál ma reggel is! Emlékszel, ugye? Én is emlékszem, mert én adtam a gondolatot. Így nem mehetsz Istenhez. Nem mehetsz oda Hozzá! Most nem teheted! Ez szégyenteljes. Nem mehetsz Hozzá!” Ez az üzenete, nem?
Ezt mondta Absolon is minden zsidó embernek, aki jött a királyhoz, az ő atyjához: „A királynak nincs ideje rád. A király nem ér rád.” Szeretnél kérdezni egy pásztortól valamit, ami személyes, aztán meglátod a pásztort, és azt érzed: „Ez az ember gyűlöl engem. Ez az ember félelmetes. Nem kérdezhetem meg! … A másik nem beszél a nyelvemen. … A harmadiknak túl nagy a szakálla! … A negyediknek túl kicsi a szakálla! Mindenkivel van valami baj… Őt sem kérdezhetem meg, mert nincs rám ideje!” Ez az üzenete.
Ez kicsi dolog, de az, hogy Isten, az én Uram távol lenne tőlem a bajomban, ez micsoda hazugság! Micsoda gonosz hazugság! Ezzel van tele a zsoltárok, hogy ez nem igaz. Ha merek személyes lenni Vele, akkor Neki van válasza a számomra. Nem erről szól? Gondolj bele, Zsid 4:12 azt mondja, hogy ez Könyv olyan, mint a kétélű kard, és Isten vág rajtunk egyet, a szívünkbe belenyit, és elválaszt dolgokat. Aztán Zsid 4:13 nyitott könyv vagyunk Előtte, és Zsid 4:16 azt mondja: „Gyere Énhozzám, amikor szükségben vagy, amikor éhes vagy! Amikor bajban vagy, amikor félsz, amikor magányos vagy, gyere Hozzám!” Ez az, amit keres. A kapcsolat, kapcsolódás, a személyesség, a közösség, az élet, ez az, amire vágyik velünk. Nem egy szépen megfogalmazott mondókára.
Soha nem értettem, és még most sem értem az imakönyveket igazából. A zsoltárokat értem, de ezeket nem. Nekem nincsenek szép imáim rendszerint, de van őszinte imám és van éhes imám és szomjas imám és kereső imám, és Isten előtt vagyok, mert többre vágyom a lelkinél. Vágyom a szellemire. Vágyom Isten közösségére, munkájára. Ez megtörténik, nem?
Ha ez a nyitott szív nem lenne meg az imámban, a bibliaolvasásomban, ha nem mondanám: „Igen, Uram! Ez a Te kétélű kardod, és vágj, ahova akarsz, mutasd meg nekem a szívem állapotát, és leplezd le előttem, és beszélj hozzám!”; ha nem ez lenne a hozzáállásom, ha megszűrném egy hazugsággal: A gyülekezet ellenem van!; vagy egy pletykával, vagy egy kivetítéssel,…; akkor lehetséges, hogy elmulasztom a Szent Szellemnek a szolgálatát.
Ez a félelmem, hogy olyan gyülekezet leszünk egy nap, amelyben nem lehet egyszerű barátság két hívő között. Mert túl komplikált, mert fontosabb a helyes viselkedési mód és az udvarias köszöngetések: „Az Úr legyen veled!”; vagy valamilyen formalitás. Jézus gyűlölte ezt az egészet, a formalitást, a formák uralmát, a színpadiasságot. Luk 20:47 színből hosszan imádkoznak, színjáték az egész – Ő gyűlölte ezt.
Isten gyűlöli, amikor próbálunk dolgozni a kegyelemért, ami úgyis a miénk. Amit Ő ingyen ad nekünk. Róm 11:6 a két dolognak nincs köze egymáshoz. Jézus gyűlölte ezt. Félek ettől. Tudod, miért? Mert csak a Szent Szellem tud reménységgel szolgálni felém. Valami politika pártban bízol? Sajnálom, de hatalmasat fogsz csalódni. Ha a jó főnöködben bízol, vagy mondok rosszabbat, ha a keresztény testvéredben bízol, akkor ki fogsz ábrándulni. Ha a pásztorodban bízol, csalódni fogsz. Nem örülök ennek, de meg fog történni. Miért? Azért, mert Isten azt mondja nekünk: csak Nekem van ez a szolgálatom.
Ábrahámról azt olvassuk Róm 4-ben, hogy egy darabig tartott a reménysége, tartott egy darabig, aztán feladta a reménységet. Százévesen túl volt a reménységen, nem volt már semmi természeti oka, hogy reménykedjen, hogy Istennek az ígérete valóra válik. Semmi reménye nem volt. Róm 4:18 a reménység ellenére reménykedve hitte.
Mit jelent ez? Ha jól értem, a görögben úgy volt, hogy egy darabig tart a reménysége – mintha az mondanám, hogy eddig várok a buszra, de aztán túlértem ezen a ponton, már mögöttem van –, és ott azt mondja: A reménységen túl reménykedve hitte. Miért? Azért mert ott volt a Szent Szellem. Mert Ábrahám mert személyes lenni Istennel, és Isten személyes volt vele.
Amikor ez megtörtént, akkor más az élet, akkor lehet, hogy túlérek a reménységen. Lehet, hogy túlérek az utolsó pillanaton. Hányszor mondtuk ezt Istennek: „Uram, itt az utolsó pillanat. Ennél tovább nem várhatsz!” Mondtad már ezt Istennek? Szerintem mondtuk sokan. Isten azt mondja: Rendben! Aztán várt egy kicsit… és még egy kicsit… és még egy kicsit. „Uram, nem megmondtam?!” Aztán Isten megadja a választ, és kiderül, hogy időben volt. Azt kérdezem: Uram, hogy van ez? Isten azt feleli: „Figyelj! Állítsd át az órádat! Én másféle idővel számolok. Én másféle módon mérem. Merj bízni Bennem!”
Róm 4:18 Reménység ellenére reménykedve hitte. „Merj bízni Bennem akkor is, amikor túl vagy a reményen! Merj továbbmenni!” Ha merek, akkor a Szent Szellem szolgál felém, és ad nekem, és bátorít engem. Ez az, amit találunk, hogy van másik reményünk. A Zsoltárok tele van ezzel. Zsolt 139:12 „A sötétség nem sötétség Teveled, Uram. A sötétség világosság a Te számodra.”
Amikor ott vagyok minden reményen túl, Istennek akkor is van válasza a számomra. Ez a mi Szent Szellemünk munkája. Nem véletlenül mondom ezt, Ő a mi Szent Szellemünk. Ha hittél Jézusban, akkor ez a tiéd, akkor a Szent Szellem a tiéd. Tudtad? Azt mondja Róm 8-ban, ha Krisztusé vagy, akkor megvan neked a Szent Szellem. Neki ez a szolgálata, hogy vigasztal, hogy bátorít, hogy reménységet ad. Mint a Zsolt 18-ban:
Zsolt 18:28 (29) Mert te gyújtod meg a mécsesemet. Az ÚR, az én Istenem megvilágosítja sötétségemet.
Ha Istennel személyes vagyok, Ő is az velem, és vigasztal engem és bátorít engem.
Nemrég hallottam egy üzenetet P. Scibellitől és említést tett a következőről. Amikor Jézus feltámadott, akkor kiknek jelent meg? Négyszer egyéneknek, egy-egy embernek jelent meg, további hétszer kis csoportoknak, és csak egyszer ötszáznak. Mit mond ez nekünk? Mondhatná valaki: Jézus rossz hatásfokkal dolgozik. Nem! Én nem ezt mondanám. Jézus személyes akar lenni. Őt jobban érdekli, hogy te életedet megérintse, mint az, hogy te hányat érintesz meg. Ezt nagyon óvatosan, de nagyon komolyan mondom, hogy annyira szükségünk van erre. Egyszerűség és imádat!
Ma nem mentem ki evangelizálni, ahogy általában teszem szerdán az istentisztelet előtt. Itt ültem, amint az énekesek próbáltak. Aztán csak énekeltem velük. Annyira élveztem! Olyan amilyen, ahogy éneklek! Ám nem zavar. Dicsérem az Urat. Mert közösségem van Vele. Ez nem kell, hogy bonyolult legyen.
Arra gondoltam: örök nézőpont. Mered-e úgy nézni az életed, hogy ennek a napnak, ennek a percnek, akár mit is csinálsz, annak van valami része Isten örök tervében? Sokan nem merik. Ugyanabban az üzenetben P. Scibelli említett egy embert, aki börtönben van, de valahonnan volt némi pénze, és küldött a missziókra felajánlást. Arra gondoltam: Ez az! Örök nézőpont. Hogyan élem az életem? Megmaradok ezen a szinten: természeti megoldások, természeti komplikáltság, természeti problémák, természeti válaszok? Vagy valami több, és másként nézem az életem, és amikor takarítom a WC-t, annak örök jelentősége van. Bizony! Mert Krisztus Testét szolgálom.
Tulajdonképpen ez reggel jutott eszembe, amint láttam Lajost, ahogy söprögette a lépcsőket az épület előtt. Arra gondoltam: Ez az, amiről szól! Miért csinálja? Nem azért, mert ez a kötelessége, nem azért, mert annyi pénzt kap érte :-), hanem azért csinálja, mert ez Isten háza. Ez a gyülekezetünk otthona, és örömmel szolgálok. Van, aki büfében, van, aki a hangosításban, van, aki a kamera mögött, van, aki karbantartja a server-ünket, van, aki csinálja a könyvelésünket, és van, aki szolgál.
Miért? Azért, mert merünk örök nézőpontból nézni az életünkre és azt mondani: Igen, Isten örök jelentőséget adott az életemnek! Ha Ő személyes velem, ha át merem engedni a falaimon, akkor Ő megadhatja nekem ezt a perspektívát.
Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy annyira személyes akartál lenni velünk, hogy eljöttél közénk a Fiadban, Ő megmutatott nekünk Téged. Köszönjük Szent Szellem, hogy leleplezed nekünk az Atyát és a Fiút. Köszönjük Istenünk, hogy ez személyes valóság mindazok számra, akik hisznek Jézusban.
Ámen.