1Sám 2:12-14a Éli fiai azonban gonosz emberek voltak, nem ismerték az URat. A papok szokása a néppel szemben az volt, hogy ha valaki áldozatot mutatott be, eljött a pap szolgája, amikor a húst főzték, és a háromágú villácska a kezében volt. Beleszúrt vele a serpenyőbe, üstbe, fazékba vagy más edénybe, és mindazt, amit a villácskával kihúzott, magának vette el a pap.
Ez nem így volt elrendelve. A pap részesülhetett az áldozatból, de annak megvolt a módja és az ideje, és még nem volt itt az ideje.
1Sám 2:16 És ha az az ember azt mondta neki: „Hadd áldozzam meg először a kövérjét, azután vedd el, amit lelked kíván”, akkor azt mondták: Semmiképpen sem, hanem most add ide, mert ha nem, erővel elveszem!
Isten imádata van, ott van az áldozat, ott van a templom, ott van az oltár. Ez különleges, szent hely lenne, és azt mondják az embereknek: „Ha nem adod ide, akkor megkapod a magadét! Akkor erővel elvesszük.” Mint egy kocsmában, vagy valami közönséges helyen.
Mi volt itt a gond? Az, hogy Istennek konkrét terve volt. Az áldozatnak megvolt a maga módja, bizonyos módon kellett történnie. Ezek a papok, Élinek a fiai létrehozták a saját módjukat. Azt mondták: ez mostantól így megy! Még az is lehet, hogy valahogy kinézett, nagyjából olyan volt, mint az áldozat, de igazából el volt rontva. Mi volt a probléma? Az, hogy Élinek, egy nagyszerű embernek a fiai nem jártak az ő nyomdokaiban. Ő ismerte az Urat, de a fiai nem. Papok voltak, annak az Istennek a papjai, Akit nem ismertek.
Még egy írásrész:
Ján 2:13-16 Közel volt a zsidók húsvétja, és Jézus felment Jeruzsálembe. A templomban ott találta letelepedve az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte valamennyit a templomból az ökrökkel és juhokkal együtt, a pénzváltók pénzét pedig kiszórta, és asztalaikat feldöntötte. A galambárusoknak azt mondta: Vigyétek el ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát vásárcsarnokká!
„Ez nem piac. Ez nem az a hely! Ez a templom.” Mi is így gondolkodunk, ez a hely nem a pénzről szól. Ez a hely nem a koldulásról, nem az üzletről szól. Ez a hely nem a kölcsönökről szól…
Mi történt Jézus napjaiban? Itt voltak a papok, és ők bevezettek egy újfajta rendszert, egy újfajta imádatot. Ugyanúgy, mint Élinek a fiai, ők is megváltoztatták a dolgokat. Élinek a fiai belekevertek valamit, mégpedig azt, hogy ők máshogy akarták a húst. A pocakjukat belekeverték Isten imádatába. Ami vicces gondolat! 🙁
A papok Jézus idejében belekeverték az üzletüket a dologba. Ott voltak az ökörárusok, a galambárusok,… állatkert az egész templom. Isten imádta össze van keverve valami mással, össze van keverve az üzletükkel. Összekeverték a büszkeségükkel. Ez volt a farizeusok problémája, hogy ők voltak az „über”-hívők. Ők voltak azok, „akik egyedül megfelelőek, az egyedül igaziak”.
„Senki más nem olyan, mint mi!” Behozták a büszkeségüket Isten imádatába. Aztán behozták a közismertségüket, a hírnevüket, azt: „Mindenki tudja, hogy ki vagyok. Nézzétek, hogyan imádkozom!”; és kiálltak az utcasarokra imádkozni. Mi a probléma ezzel a képpel? Jézus azt mondja: Nem keverheted bele azt a másikat ebbe. Ha belekevered az üzletedet, a büszkeségedet, a népszerűségedet, akkor elvész az imádat.
Olyan, mint Róm 11:6, ami más témában, de ismerős gondolat. Hogyan viszonyul hozzánk Isten? Kegyelemben. Ez azt jelenti, hogy neked nem kell megugrani a mércét, hanem Ő szeret téged úgy, ahogy vagy. Ami eléggé jó hír! 🙂 Azt mondja, hogy ha belekeversz valamit a saját erőlködésedből, akkor elvész a kegyelem jellege a dolognak. Egymást kölcsönösen kizárják. Vagy ez, vagy az, de nem lehet keverni. Ha egy kicsit belekeversz a te munkádból, akkor az már nem Isten kegyelme.
Ez így működik, és ugyanígy van itt is. Jézus azt mondja: „Figyeljetek! Ha behozzátok ide ezeket, ha ez egy áruda, ha ez egy piac, akkor itt nincs Isten imádata. Akkor itt üzlet van.” Jézus, az a kedves Jézus, Akit ismerünk, az a könnyed Jézus, Akit ismerünk – mert az volt –, az az örömteli Jézus, Akit ismerünk, Aki a tanítványokkal annyira lenyűgözően türelmes volt, ebben a helyzetben leül, megfonja a korbácsot, bemegy, és aztán nem udvarias, nem kedves, hanem dühös, szétcsap közöttük. Azt mondja: „Ez elfogadhatatlan! Nem fér bele! Kifelé innen! Ennek itt nincs helye! Ez az Én Atyám háza, és ide más nem fér be. Ez az imádat helye. Annak a másiknak itt nincs helye.”
Mi volt a baj Éli fiaival? Mi volt a baj a papokkal? Az, hogy ez az egész benne volt a kultúrájukban, de nem a szívükben; benne volt a mindennapjaikban, de nem ez volt a forrása az életüknek. Nem innen jött a motivációjuk. Nem ez volt az, ahonnan kiindult minden. Kulturálisan hívők voltak, de igazán nem volt valós a dolog. Jézus erre mondta azt: „Ez elfogadhatatlan! Ez nem működik.”
Nekünk ma a kulturális kereszténység – mert lehetsz kulturálisan keresztény, még akkor is, ha hívő vagy – kényelmes, mert illeszkedik. Illeszkedik a világunkhoz, illeszkedik az emberek elvárásaihoz. Pont olyan, ahogy az emberek hangulatai fordulnak erre vagy arra. „Ha a közhangulat erre megy, akkor mi, keresztények is úgy gondolkodunk. Ha ez az emberek véleménye, akkor pedig erre.” – ez kényelmes fajta kereszténység. Mert mindenki egyet tud érteni vele. Ha beszélsz róla valakinek, akkor azt mondja: Ilyenekre van szükség!
Figyelj azonban, a kulturális kereszténység elégtelen. Nem elégíti meg a szívemet. Miért? Pont ezért, mert ha illeszkedik a közhangulathoz, akkor semmi nem más benne, mint az az előtti életem. Akkor minden ugyanolyan. Akkor nincs semmi új. Akkor: igen, ma hívő vagyok. „És az mit jelent?” „Semmit. Csak így mondom. Egy új címkét ragasztottam magamra, mint a mormonok. Kitettem egy új névjegytáblát: Ma hívő vagyok, de igazából ugyanaz az életem.”
Semmi nem változott. Ez a gond, ha kulturális keresztény vagyok. Ami tudom, hogy kihívás, de gondolj bele, hogy Jézus ebben hívta ki őket. Nagyon valós értelemben az asztalra csapott. Nem csak rácsapott, hanem fel is borította – ezt olvassuk. Mert azt mondja: „Nem! Ez nem lehet, ilyen sekélyes. Ez több kell, hogy legyen!” Úgy értem, mi történt a 2Kor 5:17-tel?
2Kor 5:17 Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
Van ez a fajta gondolkodás a kereszténységben: „Ah, minden rendben van! Semmi baj. Maradjunk csöndben! Ne beszéljünk róla. Senkinek nem kell hallania erről. Senkinek nem kell tudnia. Semminek nem kell másnak lennie.” Miért gondolkodunk így? Azért, mert az egész világunk ezt mondja. Mert ez a közvélemény, ez a közhangulat.
Azt szeretnék, hogy errefelé menjünk. Mi pedig azt mondjuk: Rendben, menjünk arra. Miért keserű akkor a szívem hívőként? Azért, mert itt azt olvasom: íme, újjá lett minden!; és akkor ezt a verset kidobhatom az ablakon. Akkor a kereszténységemben semmi nem más. Minden ugyanolyan. Akkor semmi nem lett új. Márk 2-ben Jézus arról beszél, hogy a régi tömlőkbe nem teszünk újbort, mert szétreped, amikor erjed a bor.
Mert erjed a bor, és akkor szétrepeszti a tömlőt. Másik irányból – csak fordítva – ez az, amit a főpapok csináltak. Isten adott nekik valamit, ami csodálatos. Odaadta nekik az áldozati rendszert. Azt mondta: „Figyelj! Bűnös vagy, de van egy megoldásom a számodra! Az áldozat.” Erre mit csináltak ők? Kaptak Istentől egy új dolgot, egy új tömlőt, és megpróbálták beletenni a régit: a saját vágyaikat, a saját gondolataikat, a saját elképzeléseiket.
Ez a gondolat: megtörténhet, hogy belekeverem a saját vágyaimat, a saját gondolataimat, és azokat egy szintre helyezem Isten Igéjével. Azt mondom: én legalább annyira tudom!; és utána csodálkozom. Utána pedig nem értem: „Miért van az, hogy még mindig utálom a hétfőt? Nem azt mondtad Jézus, hogy új életet adsz nekem? Miért van az, hogy még mindig félem a halált? Miért van az, hogy még mindig nincs mélyről fakadó öröm, amiről ezek beszélnek itt nekem?” Azért, mert belekeverek valami mást.
Mint amikor egy fiatalember ránéz egy fiatal lányra, és aztán bárhol nyitja ki a Bibliát, mindenhol a lány nevét olvassa, és azt mondja: „Én objektív vagyok. Én tárgyilagos vagyok.” Van egy emberünk direkt erre, akik „kikezel” ebből. 🙂
A gondolat ez: mit csinál az az ember? Egy szintre teszi a saját vágyait, és aztán szubjektívvé válik, és nem érti, hogy miért van összezavarodva még mindig. „Miért nem tisztul a kép? Miért nem gyógyulok a sebeimből? Miért nincsenek válaszok?”
Ez olyan mintha a szülő azt mondaná a gyermekének: Takarítsd ki a szobád! Egy fél óra múlva jön a gyerek: kitakarítottam. A szülő bemegy, körbenéz: Mit csináltál? Azt feleli: „Azt a pár zokni felvakartam a padlóról, és kidobtam. Úgyhogy kitakarítottam a szobámat!” Mi ezzel a probléma? A szoba nem lehet egyszerre kitakarítva és nem kitakarítva. (Ezért nem jönnek a tizenévesek a gyülekezetbe örömmel :-), mert ilyeneket mondok. Bocsánat! Lehet, hogy más példát kellett volna használnom.)
Mi a problémám? A saját vágyaimat egy szintre helyezem az Igével, és azt mondom: ez ugyanaz, én értem, én tudom, és én mondom meg. Akkor mi történik? Az, hogy a kereszténységem kulturálissá sekélyesedik. Sekéllyé válik, és nem lesz mélysége.
Jézus meggyógyított egy férfit Ján 5-ben, aki harmincnyolc éven át beteg volt. Jézus meggyógyította egyik pillanatról a másikra. Utána viszont mondott neki valami fontosat, hozzátett valamit a dologhoz. Vagy Ján 8-ban megbocsájtott annak az asszonynak, aki házasságtörő volt. Jézus megbocsájtott neki közvetlenül a kivégzése előtt. Ezt látjuk, de utána hozzátesz valamit, mond nekik még valamit: Menj, és ne vétkezz többé! Mindkettőjüknek ezt mondta.
Miről szól ez? Egyrészt arról, amit a 66. zsoltár ír: Zsolt 66:13-14 a bajában az ember mindenfélét fogadkozik. „Istenem, ha kihúzol ebből, akkor … Ám ha kinn vagyok belőle, akkor az egy másik kérdés.” Ahogy mondjuk: zuhanó repülőgépen nincs ateista. 🙂 Mi van azonban a leszállás után? Már mindenki visszaváltozott ateistává, illetve azzá, ami azelőtt volt.
Ez az, amiért Jézus mondja ennek az asszonynak és ennek a férfinek: „Figyelj! Nem akarom, hogy még egyszer bajba kerülj! Nem akarom, hogy megint ilyen legyen az életed! Nem akarom, hogy megint ebbe az irányba menjenek a dolgaid. Úgyhogy csak egy megoldás van erre: Növekedj! Gyere Velem! Járj Velem!” Ha növekszel, akkor nem fogsz visszamenni erre a helyre, akkor nem marad ugyanolyan az életed. Nem buksz el ugyanúgy.
A kulturális kereszténység kényelmes, mert nem hív ki engem. Nincs személyes követelmény. „Csak élj, ahogy vagy! Minden rendben van úgy, ahogy van.” Ugyanakkor éppen ezért elégtelen. Éppen ezért a szívemnek nincs öröme, mert nincs növekedés az életemben.
A Biblia tele van a növekedés üzenetével a hívő számára. Amikor hívő leszek Jézusban, akkor egyrészt befutottam a célba, de ugyanakkor igazán most indulok az úton Jézussal. Vadonatúj kezdet. Ő azt mondja nekünk: „Növekedj Velem! Növekedj Velem! Gyere Velem!” 2Pét 3:18 azért növekedjetek az Úr Jézus kegyelmében és ismeretében. Tele van ezzel az Újszövetség: növekedés, növekedés… Nem véletlen, hogy sokat beszélünk erről.
Ha kulturális keresztény vagyok, olyan, aki mindenkinek megfelel, megyek a legkisebb ellenállás irányába, akkor nem lesz növekedés a szívemben. Az szörnyű dolog lenne! Akkor az életem úgy marad, ahogy volt. Isten ments, hogy így legyen!
Mellesleg, ha esetleg nem vagy hívő, akkor 2Pét 3:9 Isten nem késik el a dolgokkal, hanem hosszútűrő, nagyon türelmes. Nem akarja, hogy némelyek elvesszenek. Nem akarja, hogy te elvesszél. Hanem azért azt mondja: ismerd meg Jézust, hogy eljuss az igazság ismeretére. Lehet, hogy beleszülettél a kereszténységbe – ebben az országban ez lehetséges –, de ha ez nem mély a szívedben, akkor gyere Jézushoz.
Úgy mondjuk ezt: Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. Az én fiam nem lesz hívő az én hitem miatt, hanem csak a személyes hite miatt. Ez az ő döntése. Újjá kell születned! Ami azt jelenti, hogy rá kell bíznod a szívedet Istenre. Nem a teljesítményed, nem a munkád, hanem az, hogy rábízod magad Jézusra: Jézus, ments meg engem!; és Ő elvégez egy csodás munkát az életedben.
Jézus meg akart gyógyítani egy embert Márk 3-ban. Nem olyan régen, egy éve néztük ezt az evangéliumot részletesebben. (2012.09-12.) Azt mondja itt: sajnos a rossz napon volt ez az egész, szombaton volt. Mi jellemző a zsidóknál szombaton? Nincs munka. Nem szabad dolgozni. A farizeusok, a vallásos emberek, a vezetők figyelték Jézust: hátha csinál valamit, amit nem szabad szombaton. Itt is ez történt:
Márk 3:2-4 És lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádolhassák. Ő pedig így szólt a sorvadt kezű emberhez: Állj ki középre! Azoktól pedig ezt kérdezte: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni? Életet menteni vagy kioltani? De azok hallgattak.
Miért nem válaszoltak Neki? Azért, mert kemények voltak.
Márk 3:5a Ő pedig bánkódva szívük keménysége miatt haragosan végignézett rajtuk
Még egy gondolat ehhez. Mi volt a gond ebben a képben? Az, hogy nekik volt egy kis programjuk. Ők utálták Jézust. Az ember, akinek gyógyulásra volt szüksége, aki beteg, nyomorult és nem tud dolgozni volt, és valószínűleg koldul, nyomorult életet él, az az ember semmit nem jelentett nekik. Semmit. Értéktelen. Semmit sem számított a képletben. Jelentéktelen. Csak az érdekelte őket, hogy elkaphassák Jézust. Csak ez érdekelte őket. Micsoda ostobaság! Micsoda bolondság, és micsoda gonoszság!
Az egyik ok, amiért kényelmes, hogy kulturális keresztény vagyok, hogy az Istennel való kapcsolatom távoli, liturgikus: letérdelek, felállok, meggyújtom a gyertyát, eloltom a gyertyát. Liturgia: így kell csinálni. „A viselkedésem – most összeteszem a kezem, most leteszem, most leülök, most felállok, letérdelek,… – az egész kapcsolatom Istennel.” „Mi van? Ez a kapcsolat Istennel?”
Amikor udvaroltam a feleségemnek, akkor tudod, hogy milyen kreatív voltam? Olyan kreatív voltam! Annyira motivált voltam! Ezért elmondhatom neked, hogy nem egy liturgikus kapcsolat volt: most így állok, most úgy fordulok, most ide nézek, most így eszem,… Miért? Mert kapcsolatra vágytunk. Isten is így van, kapcsolatra vágyik velünk. Vannak azonban emberek, akik abban találják meg a kényelmüket, a biztonságukat, hogy ez az egész távoli.
Lehetséges, hogy eljövök Istentiszteletre, itt vagyok emberekkel, akiknek közeli kapcsolatuk van Istennel, de közben én távol vagyok (annak ellenére, hogy jelen vagyok). Ez a dolog csak vallásos, a rossz értelmében a szónak, a viselkedésmód értelmében a szónak. Távoli az egész.
Az a gondolat, hogy részt vehetek Isten imádatában úgy, hogy igazán nem kell részt vennem benne. Részt vehetek benne úgy, hogy nem kell elköteleznem magam. Részt vehetek benne, de nem kell igazán odaadnom magam.
Azt mondja nekünk az Írás, hogy nekünk másféle kapcsolatunk van. Másféle kapcsolatra lettünk elhívva, és ez az, hogy mi szemtől szemben ismerjük Őt:
2Kor 3:18 Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük, és az Úr Lelke dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.
Ha csak kulturális keresztény vagyok, akkor a szívem nem lesz elégedett, mert Isten nem személyes, mert távoli, és nem értem, hogy mi a bajom, de valami nem felel meg. Lenyűgöző, hogy milyenek vagyunk! Az életünkben arra vágyunk, hogy valaki közel jöjjön hozzánk, ismerjen bennünket, szeressen minket, de nem vagyunk hajlandóak megbízni senkiben, és így viselkedünk egymással. Aztán mélyen elégedetlenek vagyunk.
Az emberek egy éjszakát töltenek együtt, egy hetet töltenek együtt, de nincs bizalom. A kapcsolatuk távoli. Nem vallásos, de távoli az is. Nem igazi. Közel vannak fizikailag, de közben távol vannak egymástól. Micsoda hazugság az, hogy benne lehetsz anélkül a kapcsolatban, hogy benne kéne lenned! Csoda-e, hogy annyian érzik úgy, hogy becsapták őket? Mert a probléma ez, hogy nem mertek bízni.
Miért nem szeretnék kulturális keresztény lenni? Miért szeretném, hogy az életem több legyen? Tudom, hogy ez kihívás, mert sokszor árral szemben kell úsznunk. Tudom, hogy sokszor nem értenek velünk egyet: „Minek ez a radikális idiótaság? Miért csinálod ezt így? Miért mész ebbe az irányba?” A válaszom az, hogy azért, mert ha úgy élném az életem, akkor az nem vezetné az életem. Akkor a hitem nem vezetné az életem. Akkor a hitem nem adna nekem közvetlen kapcsolatot Istennel.
Jer 33:3 kiálts Hozzám és Én megfelelek – direkt kapcsolat Istennel. Viszont ha távolságot tartok, ha a kényelmemet keresem, ha meg akarok felelni, ha nem akarok növekedni, akkor végül a szívem elégedetlen lesz. Milyen érdekes, hogy Pál azt mondta 1Kor 9-ben, hogy ő tudta tisztelni a kultúrát! Viszont nem úgy, hogy belemerült.
Pál nem volt benne a kultúrában, hanem egy értelemben felülről nézett arra. Képes volt az emberek felé szolgálni az ő kultúrájukban. „Zsidónak zsidóvá lettem, a görögnek göröggé lettem, a gyengének gyengévé lettem, az erősnek erőssé, a rabszolgának rabszolgává, a szabadnak szabaddá.” Viszont nem a kultúra kedvéért, hanem az emberekért, akik fontosak, akik számítanak, akiknek meg kell ismerniük Jézust.
Csak azért, mert a kultúránk azt mondja, hogy az abortusz rendben van, akkor mi is azt mondjuk? Ha a kultúránk azt mondaná – ahogy Afrikában sok helyen így van –, hogy a másik törzsből valót meg lehet csonkítani, mert az nem egészen ember, akkor az rendben van?
Gondolj bele! Lincoln, Wilberforce felálltak a rabszolgaság ellen. Az egész kultúrájuk azt mondta, hogy a rabszolgatartás rendben van. Az egyikük Angliában, a másik az USA-ban. Az egész kultúrájuk, mindenki egyetértett: „A rabszolgaság rendben van. Azok nem emberek, azok csak tulajdontárgyak!” Mindenki egyetértett. Komoly keresztények azt mondták: ez rendben van. Miért? Azért, mert fogták Isten Igéjét, és egy szintre rakták az anyagi érdekeikkel, és azt mondták: ez rendben van, ez belefér.
Ezek a férfiak azt mondták: Nem! Isten Igéje azt mondja, hogy az embernek joga van az élethez, a szabadsághoz, ahhoz, hogy megtalálja Istent, hogy élje az életét. Azt mondták az Ige alapján: „Nem fogunk megállni, nem fogunk befékezni, nem fogjuk visszafogni, hanem előre megyünk, és növekedni fogunk. Ha ez kihívás, akkor rendben, legyen kihívás.”
Milyen keresztény akarsz lenni? A válasz az, hogy csak Jézuson keresztül, azon a lenyűgöző Személyen keresztül lehetek más. Jézus nélkül minden mindig ugyanolyan. Ám van egy nagyszerű részünk ebben a világban, és az ez, hogy Őt képviseljük. Mennyire nehéz kitörni ebből? Szerintem nem nehéz.
Tudod, hogy milyen egyszerű? Az Ige, annak a mélysége a szívemben, és aztán kitörök belőle, a Szent Szellem és aztán kitörök belőle, közösség és aztán kitörök belőle, a szolgálat, az ima, és aztán kitörök belőle. Olyan egyszerű, de vigyáznom kell, mert ismerem a szívemet, tudom, hogy könnyen megyek a kényelem irányába. Viszont tudom, hogy az soha nem elégíti meg a szívemet. Ámen.
Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy többre hívtál minket; nem arra, hogy csak várjuk és várjuk, amíg eljössz értünk, hanem azt mondtad, hogy növekedjünk, hogy járjunk Veled, hogy ismerjünk meg Téged, hogy ebben az életben van felelősségünk, hogy ebben az életben van tekintélyünk, hogy ebben az életben van kiváltságunk arra, hogy ismerhetünk Téged, hogy növekedhetünk Benned. Köszönjük, hogy tovább hívtál minket. Mennyei Atyánk, kérünk Téged, hogy vezess minket ebben.
Ámen.