P. Rick Knight
1Kor 10:13 Nem emberi erőn felüli kísértés esett rajtatok, mert Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadja majd, hogy el tudjátok hordozni.
2Kor 6:14 Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi köze van az igazságnak a hamissághoz? Vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel?
Róm 1:11-12 Mert szeretnélek látni benneteket, hogy valami szellemi ajándékot adjak nektek, hogy megerősödjetek, azaz hogy egymás hite által – a tiétek meg az enyém által – kölcsönösen erősítsük egymást.
Megvolt az első csodálatos Római levél óránk ezen a héten. Az első tizenegy versen már túl is vagyunk. Még nem tudom, hogyan érünk a levél végére, de Istennek van terve. Itt hagytuk abba az első órát.
Ezek a versek nagyon csodálatosak! Mert Pál egy olyan elvet használt, ami nagyon fontos nekünk, hívőknek. Azt mondja: „Alig várom, hogy beszélhessek veletek! Alig várom, hogy találkozzunk, és megoszthassak valamit veletek! Egy szellem ajándékot viszek magammal, amiben osztozhatunk.” Egy ajándék. Biztos vagyok abban, hogy amikor az emberek olvasták a Rómaiakhoz írt levelet, elgondolkodtak azon, hogy mi is ez az ajándék.
Ez egy olyan ajándék, amely mindnyájunknak birtokában van. Nagyon fontos, hogy használjuk ezt az ajándékot. Ez a közösség csodálatos ajándéka. A megfelelő, a helyes közösségé, ahol a hívők együtt ülnek, és a hitről beszélnek. Ahol a próbatételekről beszélnek, ahol az áldásokról beszélgetnek, és osztoznak egymással. Így növekszik a hitünk. Ez csodálatos.
Gondolkodtam efelől mostanság, és a közösség három tényezőjére gondoltam. Nem csak ez a három létezik, de ez a három mindegyike fontos: nyitottság, átlátszóság és elfogadó hozzáállás. Ezek nagyon fontosak a közösségünkben. Képzeljük el, hogy egy ekkora embercsoportnak szándékosan megvan ez a fajta közössége! Az csodálatos lenne! Az a fajta közösség, amikor osztozunk azon, amit Isten elvégzett az életünkben.
Bocsássatok meg, hogy ezt mondom, de nem sokat tesszük ezt. Magamat is beleértve. Nem ücsörgök veletek, és nem beszélünk arról, amit Isten elvégzett az életünkben. Aztán nem hallgatom meg cserében, hogy Isten mit végzett el a te életedben, és hagyjuk, hogy a közösségünk növekedjen, aztán a közösségben támogatjuk egymást, kezdjük egymást kihívni a hitben. Mindezek nem történnek meg.
Mert tudod, mi történne? Azt találjuk, hogy valamennyien ugyanolyan dolgokon megyünk keresztül. Valamennyien ugyanolyan próbatételekkel kell, hogy szembenézzünk, ugyanolyan nehézségekkel, és mindannyian a magunk módján megyünk keresztül ezeken. Ahogy Isten éppen munkálkodik a mi szívünkben.
Amint hallom, hogy te hogyan közelítettél meg egy helyzetet az életedben, arra lehet, hogy azt mondom: „Ez hihetetlen! Micsoda csodálatos hit! Én is keresztülmentem valami hasonlón, de én majd’ belehaltam. Az, hogy most te ezt elmondtad nekem, engem ez nagyon felépít.” Majdhogynem azt mondanánk: Köszönöm, hogy keresztülmész ezen, mert ez felépít valahányunkat.
Nem olyan kísértés ért minket, ami ne lenne ott mindenkinek az életében. Aztán a kísértéssel együtt megvan a kimenekedő út is. Ez a mi hitbeli járásunk, ahogy Jézusra tekintünk, ahelyett, hogy a problémát nézegetnénk. Nekem annyival könnyebb élni ezt az életet, ha beszélhetek róla az egyik testvéremmel, és azt mondhatom: „Hát tudod, Isten tényleg munkálkodik! Imádkoznál értem emiatt?” Aztán visszamehetnék hozzá, és mondhatnám: „Van egy bejelenteni valóm. Isten válaszol az imáidra. Hadd meséljem el, hogy hogyan!”
Gyönyörű az, amink van Krisztus Testében, de ez csak Krisztus Testében van meg. Nincsen meg a hitetlenekben. Hiszen milyen közössége van a hamisságnak az igazsággal? Egyszerűen csak nincs közössége. Persze legyenek barátaink, akik hitetlenek, de ne olyan emberek, akikkel nagyon közeli kapcsolatban vagyunk. Mert ott nincsen közösség.
Végezetül, közösségben fedezzük fel, hogy kik vagyunk Krisztusban. Hiszen az, aki Krisztusban vagyok, visszatükröződik számomra, ahogy közösségben vagyok veled. Reggel, amint készülődöm munkába menni, az utolsó, amit teszek, hogy belepillantok a tükörbe. Látni szeretném, hogy mit fognak látni az emberek, ha odaérek, és van-e bármi, amit tehetnék, hogy egy kicsit még korrigáljak ezen. Megyünk akkor is, ha vannak dolgok, amiket nem tudunk helyrehozni. Szeretnénk azonban a visszatükröződést. Abban találjuk meg az azonosságunkat. Élményt tapasztalunk meg közösségben.
Persze ennek az ellentéte az, amikor kerüljük a közösséget. Vagy túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy közösségben lehessünk, vagy túlságosan magunkba vagyunk zárkózva ahhoz, hogy közösségünk lehessen. Aztán egy maszk, egy álarc alatt élünk. Mivel nem vagyunk biztosak abban, hogy kik is vagyunk, és nem vagyunk biztosak abban, hogy hova is illünk, felveszünk egy hamis képet, és reméljük, hogy az emberek úgy látnak minket, ahogy szeretnénk, hogy lássanak.
Ez csak néhány rövid gondolat, egy nagyon nagy témakörről, de remélem, hogy ez felvetett benned néhány dolgot. Hála Istennek a közösségünkért Krisztus Testében! És hála Istennek egymásért!
P. Kende
Zsid 6:1-3 Ezért elhagyva a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük el újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, a mosakodásokról, a kézrátevésről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak. Ha Isten megengedi, ezt meg is tesszük.
A gyülekezetben vannak céljaink. Nem tudom, hogy tudtad-e, de van néhány célunk, amit nem mindig említünk. Némelyik ilyen: Legyen Bibliád, vedd kézbe, és olvasd! Ez bonyolult? Nem annyira! Ez nagyon egyszerű dolog a kereszténységgel kapcsolatban, és annyira fontos számodra, hogy Bibliát olvasó keresztény legyél! Újra és újra mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy folyamatosan ki van ez hívva. Mindig lehet elfordulás. Könnyű ezt elveszíteni az életünkben.
Ugyanakkor tanítjuk és prédikáljuk, hogy a hívők megértsék, a Szent Szellem abszolút szükséges a keresztény élet éléséhez. Vagy be vagyok töltve a Szent Szellemmel, vagy nem élhetem azt az életet, amire Krisztus elhívott. Gyakran beszélünk erről, és sokféleképpen.
Aztán a gyülekezetünkben még lehetőséget ajánlunk a közösségre is Isten jelenlétében; és bátorítunk, és adunk lehetőségeket az Úr szolgálatára sokféle módon. Miért tesszük ezt? Mert az a célunk, hogy mi hívők aktívak legyünk a hitünkben, hogy bátrak legyünk, hogy merjünk hitben mozdulni, hogy merjünk új területekre kalandozni, hogy merjünk agresszívnak lenni az igazsággal, az élettel kapcsolatban, és ki merjünk állni az Ellenséggel szemben.
Egy keresztény egyszer ilyesmit mondott Európa problémáiról: Nem arról van szó, hogy Európa kipróbálta a kereszténységet és elutasította, hanem arról, hogy a kereszténység kipróbálatlanul maradt. Az emberek igazából nem próbálták ki a kereszténységet. Úgy érzem, hogy sok ezer vagy akár sok millió keresztény is így van. Igen, meg vannak váltva, hittek Krisztusban, de olyanok, mint János tanítványai ApCsel 19-ben, hogy amikor találkoztak velük, és megkérdezték tőlük: Megkaptátok a Szent Szellemet?; azt felelték: Még csak nem is tudtuk, hogy létezik a Szent Szellem! Azt próbálom mondani, hogy lehet ez a helyzet velünk, hívőkkel. Lehetünk így.
Lehetünk kedvesek, őszinték, erkölcsösek keresztényként. Lehetünk olyanok, akik még Istent is szeretjük, de soha nem lettünk kihívva úgy, ahogy Zsid 6:1-3-ben mondja: Túlléptetek-e az alapokon? Hoztatok-e hitbeli döntést, amivel kiléptetek egy olyan területre, ami nem volt igazán könnyű a lelketekben, az életetekben, a mindennapi járásotokban Krisztussal? Eljutottatok-e olyan területre, ami kihívás volt, de mégis odamentetek, ennek ellenére is, az Úr miatt. Mert az Úr azt mutatta az Igéből, vagy egy üzenetben, vagy imában, vagy csak csendesen szólt a szívedhez: Ez az út, ezen járj!; és mentél. Hiszem, hogy sok-sok hívő ezt soha nem teszi meg. Úgy gondolom, hogy sokan szeretnék ezt, sok keresztény szeretné ezt a fajta életet, hogyha felajánlanák neki.
Vannak emberek, akik azt kérdezik: Miért szükséges a misszió? Vannak, akik azt kérdezik: Miért alapítsunk gyülekezeteket? A válasz az, hogy így csodálatos a kereszténység. Agresszívak vagyunk, előre megyünk Istennel, és belépünk olyan területekre, amik nem feltétlenül könnyűek, de tudjuk, hogy a miénk, mert Isten megígérte nekünk.
Azt gondolom, ki kell, hogy mondjuk, minden helyen, minden városban Magyarországon hallaniuk kell ezt az embereknek. És hisszük, hogy egyedül a kegyelem adja meg a szabadságot az embereknek arra, hogy bátrak legyenek, hogy szabadok legyenek, és hogy menjenek előre Istennel, és amikor elbuknak, akkor álljanak fel. Ezt találtuk az életünkben, hogy ez így működik.
Ezt hallaniuk kell az embereknek a világ legtávolabbi pontján is. Hallaniuk kell! Ezért van p. Lajos Peruban, ezért vannak mások más helyeken – Berlinben, Erdély, Kínában… –, és mennünk kell. Az embereknek hallaniuk kell Magyarországon is: Debrecenben, Miskolcon… és Pécsett. András és a felesége úgy döntöttek, hogy odaköltöznek gyülekezetet alapítani. Egyfelől nagy az örömünk, másfelől hiányozni fognak, de nagyszerű! Szükségük van csapattagokra is. Ha lehetnél csodás csapattag, vagy „futottak még” csapattag, csak beszélj vele. Tartsuk őket imában! András az evangelizációink vezetője, miért örülünk mégis ennek? A válasz az, kell, hogy ezt képviseljük. Az embereknek hallaniuk kell azt, hogy van több. Hisszük, hogy sok keresztény mondaná: Igen, én akarom ezt az életet!
Persze vannak, akik csak a homályosban akarnak élni. Az egyik izgalmas dologból a másikba, egyik videojáték után a másik, egyik szórakozás után a következő, mindig egy új film, egyik élvezet a másik után… Ez az egész élete. Ha nem így történik: Az élet nem fair! Vagy: A másiknak miért megy jobban, mint nekem?
Könnyű így élni, de arra vágyunk, hogy mehessünk előre. Az a célunk, hogy növekvő életünk legyen. Ez nagyszerű! Vágyunk arra, hogy menjünk előre Istennel. Ha megvan ez a vágyad, az nagyszerű. Gyakorold az ajándékaidat, az nagyszerű. Járj az elhívásodban, az gyönyörű. Növekedj a szeretetben! Ez az, amire Isten hívott minket. Szükségünk van rá.
Amikor olvasod a Bibliádat, felteszed a kérdéseket? Amikor olvasol valamit, azután megkérdezed-e, hogy mit jelent? „Miért mondta ezt az Úr? Hogy értette ezt? Mihez kapcsolódik még a Bibliában?” Vannak-e ilyen kérdéseid? Azt mondom, kell, hogy legyenek. Könnyű tompának lenni, és nem ismerni fel dolgokat. Könnyű nem keresni, nem mélyre ásni. Könnyű nem utánajárni, és nem rájönni dolgokra.
Szeretnék azért még egy kiegyenlítő tényezőt megemlíteni. Az egyik veszély, ami leselkedik ránk, az az, hogy a kereszténységünk válhat olyanná, ami nagyon is emberi erőfeszítésből való. Válhat emberi erőfeszítéssé, a saját képességünkké, a saját értelmünkké, a saját logikánkká és rátermettségünkké. Isten ments, hiszen a kereszténység nem ez!
Csak azt akarom mondani, hogy olyan nagy rejtély a kereszténység. Annyi rejtély van benne, hogy gyakran nem kedveljük. Túl sok a rejtély! Ez olyasmi, amivel valamennyien szembesülünk, azt gondolom. Ahogy Pál mondta Róm 9:16-ban: „Ki nyeri meg a versenyt Istennel? Az, aki fut? Az, aki akarja? Aki motivált, aktív, bátor és megy előre, az fog nyerni? Azt mondja: „Nem! Ez az irgalmas Istené. Ő dönt.”
„Tessék? Azt hittem, hogy éppen azt mondtad, hogy jobb nyomakodni, keresni, előretörni.” Igen, ezt mondom, de ugyanakkor értsd meg azt is, hogy ez nagyobb nálunk. Képtelenek vagyunk ez eltakargatni. Nem vagyunk elegendőek erre. Nincsen meg minden erőforrásunk. Nem értjük az egészet. Sok ember köröket fut a szabad akarattal kapcsolatban, de én hiszem, hogy a lényeg az, hogy az ilyen versek azért vannak, hogy az alázat helyére vigyenek, ahol csak azt kell, hogy mondjam: „Ez az egész nagyobb nálam! Nem bírok rájönni.”
„Igen, van szabad akaratom, igen, motivált vagyok, igen, követem Istent. Akkor nyerni fogok?” Isten azt mondja: Csak bízz Bennem! „Na! Ez nem tetszik nekem annyira!” Ez a rejtély-tényező. Itt van szükségem hitre. Így kell, hogy éljek, hogy majd Isten fogja ezt beteljesíteni, ami velem kapcsolatos. Ő fogja betölteni. Ez az Övé, és én bízhatok Benne ebben.
Ez kihívás számunkra. Mert a világunk olyan, hogy próbáljuk az egész életünket úgy alakítani, hogy kiszámítható legyen, hogy olyan legyen, amit megtervezhetünk. Lehessen egy hónapos tervem, egy negyedéves tervem, egy egyéves tervem és egy ötéves tervem. És öt év múlva? „Hát, valamennyi hiba belefér, de ott leszek, ahol akarok.” Ilyen életet akarunk. Mert biztonságot akarunk.
Biztonságban akarunk lenni, persze! Mi van azonban az Úrral? Amikor ezt behozom a kereszténységembe – eltervezem, és az úgy lesz, kimondom, és meg fog történni, most imádkozni fogok, és Istennek meg kell tennie ezt, mert Ő olyan, mint egy árusító automata, bedobom az érmét, és kijön az áru, bedobom az imát, kijön a válasz –, ha ez van az elmémben, akkor csalódott leszek.
Hadd adjak egy példát! Ján 15. Olvasom ezt a részt, és nagyon egyértelmű. Nyilvánvaló.
Ján 15:8 Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és a tanítványaim lesztek.
Ez nagyszerű példa. Így dicsőül meg az Atya. Igaz ez? Teljes mértékben. Akkor mit teszek? Rendben, én ezt értem, ez Isten vágya, hogy sok gyümölcsöt teremjek. Úgyhogy akkor gyümölcsöt fogok teremni. Olvasom ezt a verset, megértem, ez a cél, és akkor ezt kell megtennem. Megyek körbe-körbe, rengeteget izzadok, és próbálok gyümölcsöt teremni. Nagyon dolgozom rajta. Próbálkozom.
Amikor beszélek a testvéremmel, próbálok meggyőződni arról, hogy legyen ott gyümölcs, de nincsen igazi kommunikáció. Nincsen szívtől szívig hatoló kommunikáció, csak én próbálok meggyőződni arról, hogy van gyümölcs. Amikor egy hitetlennel beszélek, ugyanez. Törődöm vele, szolgálok felé, de egy idő után azt mondja:
– Én azt hittem, hogy velem törődsz.
– Hát, végül is igen. Törődöm veled. Az a dolgom, hogy tegyem. – felelem.
– Akkor igazából csak a munkáddal törődsz. Isten adott neked egy új munkát, hogy gyümölcsöt teremj, és nem velem törődsz, hanem a munkáddal.
– Azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Nem veled törődöm, hanem a munkámmal. Azért vagyok itt, hogy gyümölcsöt teremjek. Úgyhogy, elérem, hogy így legyen. Mellesleg, azért is vagyok itt, hogy meggyőződjek arról, hogy te is teremsz gyümölcsöt. Neked is gyümölcsöt kell teremned!
Jó dolgokat teszek, jó keresztény dolgokat, de ez csak egy program. Amikor az emberek rájönnek, azt mondják: „Ajaj! Én azt hittem, hogy te tényleg törődsz velem, de igazából nem teszed.” Mit mondok? Veszek egy ilyen verset, és aztán azt mondom: „Igen, Uram, majd én összehozom ezt. Majd én megvalósítom, csak figyeld!” Probléma lehet, ha hívőkként ezt tesszük.
Ha úgy élem a keresztény életemet, hogy soha nem ragadom meg ezt a rejtélyes részét a kereszténységemnek, akkor nagyon nagy a valószínűsége, nagyon könnyen az idő folyamán sebesültté, áldozattá leszek. Elmegyek, otthagyom a kereszténységemet, vagy mélyen megsebződöm. Mert az én programom soha nem lesz elégséges válasz egy természetfeletti kihívásra. Az én hatalmas elmém, a csodálatos logikám, a kitartásom, a rendíthetetlenségem, a fegyelmezett természetem, az igazságról való lexikális tudásom soha nem lesz elég az életre. Csak élem a keresztény életemet, de soha nem próbáltam ki. Isten ments, hogy ez így történjen velünk! Ezért hiszem, hogy annyira fontos nekünk ez az üzenet.
Mit értek a rejtélyes részen? Mózes azt mondta 2Móz 33:18-ban az Úrnak: Mutasd meg nekem a Te dicsőséged! Erről beszélek, hogy többet keresünk. Igen, van értelmi része a kereszténységünknek. Olyan hívők vagyunk, akik hisszük, hogy Isten adta az elménket, és használni is akarja azt, de van-e ennél több még? Igen, van! Persze, hogy van több! Amikor azt mondom: Uram, mutasd meg a dicsőségedet!; akkor az egy nagyszerű szív.
Tudod, miért? Mert mi történhet velem? Elképzelek egy kört, ketten benne vagyunk, akik barátok vagyunk a hitben. Elfogadhatók vagyunk egymás számára, és élvezzük ezt. Olyan messzire merek elmenni a meggyőződéseimben, hogy hajlandó vagyok ezt mondani a Bibliából: Ez igaz. A másikban már nem vagyok biztos, és azt mondom: Tuti, hogy másokkal már nem akarok barátkozni!
Aztán valami ilyesmit mondanék: „Uram, mutasd meg a Te dicsőségedet! Mutasd meg a szeretetedet, a kedvességedet, a megbocsátásodat. Uram, taníts a Te gondolataidról! Uram, leplezd le a Személyedet számomra!” Ez az, ahol kérem Istent: „Uram, én a rejtélyt akarom az életemben. Nem csak azt, amit én ismerek, hanem a többet, azt is, amit nem ismerek.” Isten azt feleli: „Jó, megmutatok belőle valamit. Nem az egészet, de mutatok neked belőle.” Tudod, miért bátor ez az ima? Biztos vagyok abban, hogy rájöttél. Isten megmutatja nekem a dicsőségét, és az szélesebb lesz a körömnél, annál, amit én elképzeltem.
Azt fogja mondani: „Én azt akarom, hogy te ennél többet tudjál mondani, többet tanulj az Igéből ennél. Járj bibliaiskolába, olvasd a Bibliádat, és merj többet mondani. Menj túl az alapokon, tanulj meg kimondani újabb és újabb igazságokat! Mert az Én dicsőségem egészen odáig is kiterjed.” Aztán a másik irányában is azt mondja: „Az Én szeretetem egészen idáig is elér. Még az a testvéred is benne van. Hogyha ismerni akarod a szeretetemet, akkor ő is része kell, hogy legyen az életednek. Ha ismerni akarod a megbocsátásomat, akkor ő is része kell, hogy legyen az életednek.” És így tovább!
Ez nagyobb kép, és kihívás is számunkra. Mert az én köröm az, amiben az én szabályaim működnek. Ez nekem tetszik, mert biztonságot akarok. A biztonság abból jön, hogy én határozok meg mindent. Akkor könnyűek a dolgok. Isten azt mondja: „Nem! Mi lenne, ha túllépnél ezen? Mert mi van, ha a dolgoknak legcsodálatosabb részéről maradsz le? Mi van, ha elveszítesz valamit, ami fontos lenne számodra?”
Amikor aztán tudok így imádkozni: „Istenem, mutasd meg a Te dicsőségedet! Istenem, jelentsd ki nekem a Te természetedet!”; akkor megnézem ugyanazt a fejezetet – maradjunk az előbbi példánál, megnézem Ján 15-öt –, és rájövök, hogy nem csak a 8. vers van ott igazából, hanem ez is:
Ján 15:4-5a Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők
Megváltozik a kép. Rájövök, hogy ez nem arról szól, hogy én a saját erőmből megvalósítom ezt, hanem dönthetek, és Neki is van választása! Nélküle én nem tudom megcsinálni, de Ő velem együtt akarja csinálni. Ez a rejtély. Aztán nyugodt vagyok, elengedem magam. Többé már nem arról szól a dolog: Na, mostmár kéne valami gyümölcsöt teremnünk!
Volt egy idő, amikor egyikünkkel minden hónapban egyszer elmentem a bankba. Ez lehetett volna ilyen: „Én vagyok a pásztor. Meg kell győződnöm arról, hogy mondok valamit, ami igazán mély és jelentőségteljes, ami nagyon szellemi, ami majd kiáldja őt a csizmáiból, és elrepíti.” 🙂 Hát eléggé mesterséges és halott lenne, abban biztos vagyok. Nem volt ez így, hála Istennek! Viszont voltak nagyszerű alkalmaink. Elmentünk a bankba, vártuk a sorunkat, és nagyszerű közösségünk volt. Mert benne vagyunk egymás köreiben a közösség rejtélye miatt. Ez megvan nekünk.
Az életem bele van foglalva Krisztus életébe. Úgyhogy többé már nem a logika vezeti, vagy az érzelmek hajtják. Ez már nem az én köröm, hanem nagyobb. Nem arról van szó, hogy mindig értem. Nem tudom, feltűnt-e, amióta keresztény lettél, ha hitben jársz, újra és újra bolondot csinálsz magadból. Azt gondolom, hogy ez megtörténik. Ha nem, akkor…
Előre kell, hogy menjünk Istennel, és sokszor nem értem, hogy hova visz engem. Ebben ott van a lehetőség a bukásra, arra, hogy rossz irányba indulok, arra, hogy összezavarjam a dolgokat. Egyfelől ez rendben van. Mert a kapcsolatot az Úrral nem teszi tönkre egy bukás. Ha élünk a bevégzett munkában, akkor azt a kapcsolatot sem fogja tönkretenni. Ez nagyszerű.
Nem azt mondom, hogy dobd el a logikádat; és ne legyél motivált, hanem legyél passzív, hogy legyél fatalista, mert úgyis minden eleve el van rendelve. Nem ezt mondom. Emlékszel arra, amit p. Knight mondott a közösségről? Nyitottság, átlátszóság, elfogadás. Aztán mondott még egy dolgot. Azt mondta, hogy ezek nem az összes jellemzői a közösségnek. Van több is ennél. Mindig van még több, amit tanulhatunk. Nem csak ezek azok. Megvan ez a megértésünk.
Vannak részei a kereszténységemnek, vannak részei a gyülekezeti életnek, vannak dolgok a Szent Szellemmel kapcsolatban, a testvérekkel kapcsolatban, az életemmel, az evangelizálással, a prédikálással, a Bibliával kapcsolatban, amikben nem vagyok annyira biztos. Miért? Azért, mert az én kicsiny életem egy nálam sokkal hatalmasabb élet részéve lett, Krisztus életéé. Azt én nem tudom igazán menedzselni.
Olyan sokat mondhatnék még erről, de Jézusra gondoltam. Arra, amikor az emberek próbálják Őt egy dologra redukálni, például arra, hogy Ő jó tanító volt. Tényleg az volt, de nem csak az. Vagy arra, hogy Ő próféta volt. Tényleg az volt, de nem csak az. Ő Isten. Igen, Ő Isten, de nem csak Az. Ő ember volt, de nem csak az. Ő az Istenember, Ő próféta volt, Ő tanító volt, pap, király… és olyan sok minden! Ézs 9:6-ban felsorol jó néhány nevet Róla. Miért? Mert nem tudod olyasvalamire redukálni, amivel már elbírsz.
Ez a kudarca sok keresztény tanításnak, ami azt mondja: Ha úgy imádkozol, ahogy mondom neked, akkor teljesen biztos, hogy megkapod a választ. Ez kudarc. Mert ez igazából csak egy újabb módot tanít neked arra, hogy hogyan próbáld meg kikényszeríteni Istenből, hogy azt tegye, amit te akarsz, hogy tegyen. Mert akkor tudnád menedzselni Istent, elbírnál Vele. Akkor az egy bálvány, nem az igaz Isten. Nem lehet Jézust erre redukálni.
Ján 1:17 Jézus jött telve kegyelemmel és igazsággal. Úgy gondolom, hogy mindhárom szó hatalmas itt. Telve kegyelemmel – ha Jézust csak erre redukálod, akkor a végén olyan fura tanokkal fogsz előállni, mint a szuper kegyelem elképzelés. „Nincs olyan dolog, hogy bűn. Csinálhatsz, amit akarsz.” Igazán ezt tanítják: Csinálhatod, amit csak akarsz, mert a kegyelem elég! Akkor hol az igazság?
A másik hiba, ha Jézust az igazság részre redukálod, mert a kegyelem részt nehéz uralmad alatt tartani. Akkor törvényeskedő leszel. „Ez így van, és kész!” Ez hiba. Van ott egy harmadik szó: és. Kegyelem és igazság. Ez a kettő nem áll ellentétben egymással, hanem Krisztusban egyek. Ha csak az egyiket veszed ezek közül, akkor az nem Jézus többé. Az nem ez az út.
Ján 14:4-ben Jézus azt mondta tanítványoknak: Ahova én megyek, oda tudjátok az utat.; úgy értve, hogy megy az Atyához. „Ismeritek az utat, csak higgyetek Bennem! Ez az út.” Ján 14:5 Tamás erre azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy. Honnan tudnánk az utat?” Ez olyan, hogy túlelemezte. Csak Őt kellett volna látnia. Ott volt velük Jézus.
Ez a különbség. Tanulok, tanulmányozok, gondolkodom, vannak kérdéseim, aztán azokon túl a válaszunk Jézus. Igen, Ő az! Ő az út. Ha Őt ismerem, akkor ismerem az utat. Nem tudom az utat szétszedni. Nem mondhatom azt, hogy ez a kő idevaló, az a kő odavaló. Nem! Ez Jézus. Hiszek Őbenne. Bízom Bennem, és követni akarom Őt.
Ha megvan ez a szívem, akkor mondhatok hasonlót, mint amit Mózes mondott 5Móz 29:29-ben: a titkok az Úréi. Pál ugyanezt mondta Róm 11:33-35-ben. „Mennyire kikutathatatlan! Mennyire utánajárhatatlan! Mennyire gazdag a mi Istenünk!” Nem bírok utánajárni. Kinyomozhatatlan. Lehetetlen. Ez az, amiről beszélek, hogy szükségünk van arra a nagyobb részre, szükségem van arra a vágyra, szükségem van arra a szívre, hogy ha Istennel akarok előre menni.
Hiszem, hogy ezért vagyunk itt. Ezért jövünk vasárnap délután, mert szeretnénk Vele előremenni. Akkor erre is szükségem van: „Uram, mutasd meg a Te dicsőségedet! Uram, ismerni akarlak Téged! Uram, nem értem ezt az egészet, nem tudok mindent megmagyarázni, de számítok Rád. Jézus vezess engem! Taníts engem! Tudom, hogy van ennél több. És ha nem is értek mindent, Te elegendő vagy számomra.”
Ámen.