„A hiba az ön készülékében van?” Tudod-e, hogy ez honnan származik? „A hiba nem az ön készülékében van” – ez még a szocialista időkben vált szállóigévé egy angol sorozat címéből. Hasznos gondolatot kommunikál, és erről szeretnék beszélni, és szeretnék róla beszélgetni is a jelenlévőkkel.
A kommunikációban igazán mindig kétfajta fél van. Az alapelv szerint van a küldő és van a fogadó. Ennek sok-sok formája lehet. Egy monológ is lehet kommunikáció, ha a másik fél elfogad. Az is kommunikáció, ha valaki üvölt a másikra, habár nem a legjobb fajta. Érdekes, hogy általában az elfogadásunk fordítottan arányos a hangerő emelkedésével. Amikor valaki üvölteni kezd, akkor általában leapad a készség arra, hogy elfogadjon tőle az ember. Csak jelzem azoknak, akik szeretik felemelni a hangjukat, hogy ez általában nem működik. Ha viszont a másik fél elfogad, akkor még az is lehet kommunikáció, hogy valaki üvölt.
Itt a kérdés: Ha beszélsz egy falhoz, az kommunikáció? Nem. Ha beszélsz a kutyádhoz, az kommunikáció? Tudom, hogy van, aki azt hiszi, de nem az! Tudom, hogy úgy néz, és nagyon aranyos, sokkal aranyosabb, mint én, és teljesen úgy néz ki, mintha értené… de egyszer sem tudott segíteni a matek házi feladatban. 🙂 Van egy film, ahol a főszereplő beszélget a lakatlan szigeten egy röplabdával, az kommunikáció? Nem. Még akkor sem, ha a márkanevén nevezi. Ha imádkozol Istenhez, az kommunikáció? Az igen. Ha egy másik emberrel beszélgetsz, az nyilván kommunikáció. Ha beszélsz önmagadhoz, az kommunikáció? 🙂 Ha figyelsz, akkor igen. Nyilván ez nagyon korlátozott, de lehet kommunikáció.
Arról szeretnék beszélni, amikor két ember beszél egymással. Mi a lecke az előző felsorolásból? Amikor beszélek a fallal, a kutyámmal, a kedvenc eszközömmel… mi a lecke ebből? Az, hogy valaki beszél, és a másik hallgat, nem jelenti garantáltan azt, hogy kommunikáció történik. Ezt a házasságban sokan megtanulták. 🙂
Vagy emlékezz arra az órádra a középiskolában, ami nem érdekelt. Hallgattál, a tanár beszélt, mégsem folyt kommunikáció. Ha nem vigyázunk, akkor így végződhet mindennel. Mert valaki beszél, valaki hallgat, de semmi nincs átadva, semmilyen átadás nem folyik. A házasságodban, barátságaidban, akár még a gyülekezetben is megtörténhet ez. Kell, hogy legyen egy fogadó. Ezt próbálom így elmondani, hogy a kutyád, a kedvenc eszközöd, még akkor sem, ha néven nevezed, vagy a fal nem fogadó, nem olyasvalami, ami elfogad.
Az, hogy valaki elfogad, az, hogy van egy fogadó, csak egyetlenegy módon történik meg:
Zsolt 25:9 Igazságban vezeti az alázatosakat, és az ő útjára tanítja az alázatosakat.
Isten az alázatost, a szelídet tanítja, annak ad. Ez arról szól, hogy kell, hogy legyen elfogadó. Csak akkor zajlik kommunikáció.
Visszatérve az indító kérdésünkre: A hiba az ön készülékében van?; a válasz az, hogy addig, amíg a mutatóujjam tőlem elfelé mutat, addig nem a megfelelő helyen keresem a kommunikációs problémámra a megoldást. Amíg a mutatóujjam nem magam felé mutat, addig nem megfelelő helyen keresem a választ a kommunikációs problémáimra. Nyilván ez nem 100%-ban igaz. Lehet, hogy valaki más büszke, és nem hallgat, és nem fogad el, és ezért nincs kommunikáció. Ez egyértelmű, de a kommunikációról érdemes átgondolni alapvetően – azért beszélek erről, hogy majd a beszélgetésünkben ez legyen egy kiindulópont –, hogy elsősorban nálam van a felelősség, én vagyok az, aki változtathat, aki tehet valamit az ügyben, én vagyok az, akivel foglalkoznom kell ebben.
Tegnap voltunk valakinél a gyülekezetből, akinek van egy kutyája, és nem tetszik neki, ahogy viselkedik. A TV-ben van egy sorozat kutyák neveléséről. Mit csinál az az ember? Foglalkozik kicsit a kutyával, és aztán sokkal többet oktatja a gazdit. Mert igazán a gazdán múlik. A kutya rossz, de valójában a gazdát kell újraképezni. A gazdát kell kiigazítani, őt kell jobban kiképezni. Az embernek kell kutyaiskolába járnia, nem annyira a kutyának. Ez érdekes, de így működik.
A kommunikációnkkal is így van. Honnan indul? Az egész onnan indul, hogy legyen szelídség, legyen alázat a szívemben, Zsolt 25:9.
Ézs 65:2-3 Egész nap kitártam kezemet a pártütő nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem saját gondolatai szerint. A nép felé, amely szemtől szembe szüntelen ingerel engem, kertekben áldozik, és téglaoltárokon mutat be illatáldozatot.
Mit mond? „Folyton nyújtogattam a karom, folyton kitártam ez a nép felé, amely rossz úton járt, a saját gondolatait követve.” Isten folyton próbált kommunikálni Izrael felé, mindig beszélt hozzájuk, de ők mentek a maguk gondolatai után, a maguk feje után. Mi volt a probléma? Nem volt elfogadó. Isten beszélt hozzájuk! Ez fontos gondolat, hogy még Isten sem tud kommunikálni, ha nincs hajlandóság az elfogadásra.
Ez tényleg igaz. Még Isten sem tud akkor kommunikálni, még Ő sem képes átadni a gondolatait, ha nincs hajlandóság az elfogadásra. Ezt látjuk itt. Beszélt Isten hozzájuk. Isten követ el hibákat? Rosszul kommunikált? Nem hiszem, hogy éppen ebben a dologban vétkezett volna Isten. Isten nem követ el hibákat. Abszolút tökéletes. Nyilván nem hibázott. Ettől még nem volt képes eljutni hozzájuk az üzenetével. Nem volt képes megérinteni őket.
Legyen két példa Jézus életéből. Az egyik:
Márk 6:5-6 Nem is tehetett ott semmi csodát, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk helyezve. És csodálkozott hitetlenségükön. Aztán sorra járta a környék falvait, és tanított.
Mi történt? A Saját falujában volt, és képtelen volt tenni bármit, mert annyira hitetlenek voltak. Képtelen volt szolgálni feléjük. Nem tudtak elfogadni Tőle semmit. Jézus Maga ott volt közöttük, Isten emberként, fizikai valóságában járt közöttük, beszélt hozzájuk, tanította őket, próbálkozott, és semmi. Mert nem voltak hajlandóak. Még Isten sem tud áttörni, ha nincs meg ez a fajta hajlandóság.
Ez az egyik nagy felelősségünk és szabadságunk emberként, hogy nekünk jogunk van elutasítani. Ami azt jelenti, hogy jogom van hallani Istentől, de ha elég ostoba vagyok, akkor jogom van elutasítani azt, amit mondana nekem.
A másik példa Jézus életéből:
Márk 3:3-4 Ő pedig így szólt a sorvadt kezű emberhez: Állj ki középre! Azoktól pedig ezt kérdezte: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni? Életet menteni vagy kioltani? De azok hallgattak.
Miért? Nem akartak válaszolni Neki, mert tudták, bármit mondanak, azt ki lehet kezdeni. Úgyhogy inkább nem mondtak semmit.
Márk 3:5-6 Ő pedig bánkódva szívük keménysége miatt haragosan végignézett rajtuk, és azt mondta az embernek: Nyújtsd ki a kezedet! Mire az kinyújtotta a kezét, és teljesen ép lett. Akkor a farizeusok kimentek, és a Heródes-pártiakkal együtt mindjárt tanácskozni kezdtek, hogyan veszítsék el őt.
Mi volt a gond? A szívük keménysége, a hitük hiánya. Ez a gondolat itt, hogy nem lesz semmilyen módon kommunikáció, ha nincs alázat és nincs a szívnek a közelsége, ahol megnyitom a szívem, és van bizalom, és van elfogadásom. Ezt látjuk ezekben a versekben. Még Isten sem képes kommunikálni, még Isten sem képes átadni semmit, ha nincs hajlandóság az elfogadásra.
Vannak helyzetek, ahova még Isten sem tud eljutni, vannak emberek, akiket még Isten sem tud megszólítani. Ez az, amiért a pokol nem üres, sajnos. Ez az, amiért emberek jutnak abba a rettenetbe. Mert az embereknek megvan a joguk, hogy elutasítsák azt, amit Isten kommunikálna feléjük.
Tehát az első, amit mondok, hogy az a legnagyobb, hogy én elfogadjak. Csak én vagyok képes arra, hogy a szívemet frissen tartsam, és elfogadó hozzáállásom legyen. Nincsen más, aki ezt megteheti értem. Vágy arra, hogy halljak, vágy arra, hogy tanuljak – ez az, amire szükségem van. Ez az én szívem. Én döntöm el, hogyan áll a szívem, hogy hajlandó vagyok-e elfogadni.
Vannak dolgok nyilván, amik ezt blokkolják, vannak dolgok, amik elzárják ennek az útját. Itt beszél erről:
Jak 1:21 Azért vessetek el minden undokságot és a gonoszság sokaságát, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely megtarthatja lelketeket.
Itt is szelídségről beszél. Hogyan fogadom el? Itt van két szó, az első a tisztátalanságról beszél, az undokság a tisztátalan dolgokról szól, a gonoszság sokasága pedig sokszor rosszindulatra utal. A lényeg az, hogy vannak dolgok, amik megfosztanak attól, hogy képes legyek elfogadni, hallani Istentől, hallani Isten gondolatait. Nyilvánvalóan a bűnöm ilyen, nyilvánvalóan a rosszindulatom ilyen. Vannak dolgok, amik megkeményítik a szívem, és képtelen vagyok elfogadni. Onnan kezdve lehetetlen, hogy bármilyen módon részt vegyek a kommunikációban, onnan kezdve lehetetlen igazán, hogy bárkivel kommunikáljak. Lenyűgöző, de tényleg így van, hogy a büszkeség megakadályoz mindnyájunkat abban, hogy igazán kommunikáljunk. Anélkül hogy hallanék, hogy elfogadnék, képtelen vagyok arra, hogy részt vegyek a kommunikációban.
Zsid 12:16-17 Ézsauról beszél. Nagyon érdekes írásrész. Engem sokáig zavart, mert nem tudtam, hogyan értsem, hogyan gondolkodjak róla. Úgy értem, milyen fura ez:
Zsid 12:17 Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyek között kereste.
Ez a vers nagyon ijesztőnek tűnik. „Miért nem volt képes megtalálni? Aki keresi a megbánást, miért ne találná? Hogy van ez? Van olyan ember, akinek Isten nem válaszol?”
Zsid 12:16 Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen ételért eladta elsőszülöttségi jogát.
Nem az étel eladása volt a nagy dolog, hanem a közönségesség, amiről itt beszél. Ézsau közönséges volt, olyan ember, akinek mocsok volt az életében, és az bezárta a szívét arra, hogy Istentől halljon. Azért képtelen volt kommunikálni Istennel abban a helyzetben, képtelen volt megtalálni a megbánás helyét, mert a szíve tele volt azzal a mocsokkal, és ez megkeményítette őt, és büszkévé tette. Ez a gondolat itt is, hogy Isten nem volt képes átjutni hozzá. Isten nem volt képes megérinteni őt.
Ez az, amivel szeretném indítani a beszélgetést. Ha keresztény vagyok, aki járni akar Istennel, amiről beszéltünk az előző istentiszteleten (2017.01.04. IstenNEL élni), akkor abban van alázat, amivel jövök a Bibliámhoz, és hallani akarok. Úgy vagyok vele, hogy a Bibliám felettem van, és úgy szól hozzám, onnan beszél nekem. Ebben van alázat. Ez igazán egy hívőt jó hallóvá tesz egy idő után.
A bibliaiskolának ez az egyik célja kimondva vagy ki nem mondva, hogy jó hallók legyünk, hogy olyan emberek legyünk, akik képesek hallani Istentől, akik amikor kijövünk, nem tudunk mindent, de tudjuk, hogyan halljunk Istentől. Ez jelentős az életünkben. Mert ha Tőle tanultam hallani, akkor ez azt jelenti egyrészt, hogy ebben van alázat, ami kell nekem, és egy másik – ez érdekes –, ha odamentem Isten elé, és azt mondtam Neki:
Zsolt 139:23 Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat!
Ha ezt merem mondani Istennek: „Isten, nézz ide, hogy mi van bennem! Igazíts ki engem! Mondd meg nekem, hogy mi nem tetszik. Szeretném tudni. Szeretnék Veled járni.”; ez nagy dolog, mert Zsid 4:13-ból tudjuk, hogy Őelőtte nincs semmi rejtve, mindnyájan mintha mezítelenek lennénk Őelőtte. Ránk néz, és tudja pontosan. Nem csak azt, amit mi tudunk, hanem azt is, amit mi elrejtünk saját magunk elől. Ha ezt tudva, Ő elé merek állni, és azt tudom mondani: „Uram, ide lőj! Mondd, mi van! Beszélj hozzám! Formálj át! Szeretnélek ismerni! Szeretnék olyan lenni, amilyenre elhívtál. Szeretnék Veled járni! Kérlek, dolgozz bennem!”; ha megvan ez a fajta bátorságunk, akkor az nagyon jó. Mert amikor később találkozom egy másik emberrel, és kommunikálnánk, akkor nem kell előtte sem védenem magam. Mert Isten előtt tanultam, hogy hogyan ne védjem magam.
Amikor nem védtem magam Isten előtt, akkor lehet, hogy mondott nekem kemény dolgokat, de ugyanakkor nagyon világosan hozzátette mindig azt is: „El vagy fogadva az Én Fiamban. El vagy fogadva Jézusban.” Lehet, hogy mondott kemény dolgokat, lehet, hogy mondott olyanokat, amiket nem akartam hallani. Ha tudtam volna, hogy ezt fogja mondani, akkor nem megyek oda, nem lettem volna ilyen bátor Zsolt 139:23 szerint. Nem mondtam volna Neki: Beszélj hozzám!; mert kemény dolgokat válaszolt, de ugyanakkor hozzátette azt is: „El vagy fogadva az Én Fiamban. El vagy fogadva a Szerelmesben, és rendben vagy. Lehet, hogy amit csinálsz, az probléma, de attól még Én szeretlek téged.”
Amikor tudom, hogy el vagyok fogadva Őnála, és azután kommunikálok egy testvéremmel vagy egy ellenségemmel, akkor egy értelemben nincs csata. Lehet, hogy ő szeretne csatázni, de engem ez nem érdekel. „Engem annyira most nem érdekel, hogy ki mit mond rólam vagy ellenem, mert nem ez az én életem. Én tudom, hogy hogyan vagyok Istennel, és rendben van. Még ha nem is kedvelsz engem, Istennél rendben vagyok, van kapcsolatunk, és így élem az életem.”
Jézus éppen azért, mert tudta, hogy ki Ő az Atyánál, azért nem harcolt.
Ézs 53:7 Kínozták, és ő megalázta magát, száját nem nyitotta ki. Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek, és mint a juh, amely megnémul az őt nyírók előtt, ő sem nyitotta ki száját.
Csak elfogadta, és keresztülment a kereszten. Nem védte Magát. Tudta, hogy el van fogadva. Ez a fajta biztonság annyira jelentős! Mert tudod, hogy vagyunk: egy ideig lehet, hogy én vagyok az okosabb mindenkinél, akivel beszélgetek, és én győzök minden beszélgetésben, de aztán találkozom valakivel, aki okosabb nálam. Lányok, lehet, hogy egy ideig szépek vagytok, de egyszer csak ez is elmúlik. 🙂
Ezek a dolgok, ahogy győzni próbálunk, mind elmúlnak, de el vagyok fogadva Istennél. Ő befogadott engem, és innen indulhatok, hogy el vagyok fogadva, és lehetek alázatos. Nekem egy értelemben – ez nagyon jelentős – nem kell bizonygatnom. Nekem nem kell azt bizonyítanom, hogy mennyire én vagyok a legjobb, hogy mennyire én csinálom jól a dolgokat, és más pedig rosszul. Nem kell győznöm minden beszélgetésben. Nem kell megmutatnom valamit.
Tehát az elsődleges, és innen indulnék el, azért is ez a cím: A hiba az ön készülékében van? Mi erre a válasz? A válaszunk az, hogy az első az én szívem, és az én szívemmel bánni, változtatni, és indulni a helyes irányba. Mert ha a szívemmel nem foglalkozom, ha nem bírok befogadni, akkor nem beszélhetünk kommunikációról.
Ugyanakkor ennek a másik oldala, és erről is szeretnék beszélgetni, hogy nyilván mindnyájan követünk el hibákat abban, ahogy átadjuk a gondolatainkat. Erről beszélünk valamennyit a bibliaiskolában Bibliai pszichológia órán, valamennyit a Bevezetés a tanácsadásba órán, valamennyit az ABT órán az évek során.
Itt a kérdésem azonban, amiről beszélgethetnénk: Hol hibázzuk a legtöbbet, amikor megpróbáljuk átadni a gondolatainkat? Mik azok a buktatók, amikben a legkönnyebben elbukhatunk? Mi az, ami megakadályozza a másik embert abban, hogy meghallja, amit próbálsz mondani? Mik azok a dolgok, amik kikapcsolnak minket, és mik azok, amik nem engedik, hogy halljunk egymástól. Érdekelne a véleményetek.
- Az egyik az, amikor sokkal okosabbnak, bölcsebbnek gondoljuk magunkat, mint a másik, és így próbálunk kommunikálni felé. Mert ez benne van mindenben, benne van a közlésünkben, a szavainkban, a testbeszédünkben; és a másik egyből elzárkózik, mert az első szónál érzi ezt a felsőbbrendűségi gondolatot.
Tehát amikor lefelé kommunikálok. Én állok a pulpitusnál, mindenki más ül a teremben, és én lefelé nézek. 🙂
- Amikor azt gondolom, hogy tudom, mit gondol a másik, vagy mit, milyen érzelmet vált ki a másikból.
Amikor azt gondolom, hogy tudom, mit mond a másik. Igen, ez nagyon jó! Mondja a másik, és én valahol félúton kezdem forgatni a szemem mindenfelé, és azt mondom magamban: Nem is akarom hallani tovább, mert úgyis tudom, hogy hova akar kilyukadni. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem.
Péld 18:13 Aki arra felel, amit még meg sem hallgatott, az bolond, és szégyen éri.
Várd meg, hallgasd meg a kérdést! Lehet, hogy nem az, amit te gondolsz. Lehet, hogy nem arról szól, amerre te vinnéd a gondolatot. Mert mindnyájan másként gondolkodunk. Lehet, hogy teljesen más jellegű kérdése van. Lehet, hogy ugyanaz a kérdése, ami neked is lenne, lehet, hogy oda viszi, ahova gondoltad, de lehet, hogy Isten mást akar kommunikálni abban a helyzetben. Lehet, hogy frisset akar adni.
Néha látod ezt, amikor van egy beszélgetés (rap), hogy valaki feltesz egy olyan kérdést, ami már egy unalomig ismételt kérdés, nagyon sokan feltették már, és akkor látod, hogy a pásztor gondolkodik rajta. Sokszor azért gondolkodunk: Most mit akar Isten erre mondani? Nem azért gondolkodom, mert ne tudnék valamit kapásból felelni, de az nem annyira érdekel, mint amennyire az érdekel, hogy Isten mit akar mondani ebben a helyzetben.
Nem nagy élmény, amikor valaki azt képzeli, hogy tudja, mit akarsz mondani – ez is egy nagyon jó gondolat.
- Ha felteszek egy kérdést a beszélgetésben, akkor figyeljek oda arra, hogy a másik mit válaszol. Legyen türelmem a hallgatásra.
Ez is nagyon jó, igen!
Ugyanezért „imádom” a személyiség azonosító teszteket, és hasonlókat. Egy jó teszt attól jó, hogy néhány egyszerűen felállítható kategóriába be tud sorolni mindenkit. Akkor könnyű a világ, mert van néhány címke. Az az elképzelés, hogy négy egyszerű kategóriába be lehet sorolni az embereket, ezzel nem értek egyet. Ugyanígy, hogy feltételezem, hogy a kérdésre tudom a választ. Ugyanígy az emberrel. Az is megakadályozhatja a kommunikációt, hogy feltételezem, hogy tudom, a másik milyen.
Emlékszem, volt egy alkalom, hogy az istentiszteleten ültünk, és amikor ment fel valaki énekelni, a szomszédom azt mondta: „Ő fog énekelni? Na, akkor én megyek!”; és kiment. Annyira megdöbbentett, és annyira rosszul esett, mert úgy voltam ezzel: „Rendben, értem, hogy nem szereted azt, ahogy énekel. Talán értem, mi bajod van vele, de nem lehet, hogy tanult valamit? Nem lehet, hogy előrébb lépett? Nem lehet, hogy fejlődött? Nem lehet, hogy előrébb tart, mint ahol eddig volt? Miért ne hallgatnám meg megint?” Lehet, hogy továbblépett. Lehet, hogy elmulasztanék valamit, ha nem hallgatnám meg, amit ő szolgál.
Mondhatnám így is: sztereotípiák.
- Én úgy gondolom, hogy a kommunikációnak szeretetben kell megtörténnie. Szeretni kell azt, akivel kommunikálunk. Akkor végig tudjuk hallgatni, és meg tudjuk érteni, hogy ő mit mond. Nem csak legyintünk rá: Hadd mondja a magáét!; hanem szeretetben kell kommunikálnunk egymással.
Nagyon „elrontottad”, mert elmondod a lényeget, ahelyett, hogy hagynád, hogy én mondjam el. 🙂 Azon gondolkodunk, hogy mik azok, amik megállítják a kommunikációt, de teljesen igazad van! Nyilvánvalóan szeretet nélkül képtelen vagy kommunikálni, mert akkor ugyan mit fogadnál el?!
- Mi van akkor, amikor tele vagy sebekkel, tele vagy fájdalommal, és kommunikálnod kéne, de magad is tudod, hogy ha engeded, hogy kijöjjön, ami benned van, akkor még nagyobb sebet okozol magadnak is, és még nagyobb sebet okozol annak is, aki felé próbálnál kommunikálni?
Azt hiszem, érteni kell, és ezért beszéltem arról, hogy honnan kell indulnunk, hogy van egy helyem Istennel, és tanulnom kell erről. Nem véletlenül beszélünk olyan sokat a helyzeti igazságról. Emberek sokszor számon kérik: Miért nem beszélsz többet erről a problémáról, arról a problémáról? A válasz az: Ha Isten engedi, beszélünk róla, de sokkal többet kell hallani arról, hogy kik vagyunk Krisztusban. Mert a problémáimmal éppen eleget találkozom, a problémáimmal éppen eleget vagyok közösségben. Amikor bejövök a gyülekezetbe, akkor nem azokkal a problémákkal szeretnék közösségben lenni, hanem abban, hogy ki vagyok Krisztusban. Ez annyira jelentős! Azt kell tanulnom, abban kell felnőnöm, hogy ki vagyok Krisztusban, hogy hol vagyok elfogadva Őbenne. Azután ebből vagyok képes kommunikálni.
Amit mondtál, annak van egy oldala, ami szerintem nagyon jelentős, és az a visszavágás. Amikor az érzelmeimből válaszolok. Kifejlesztetted-e azt a képességet, hogy nem küldöd el az e-mail-eket azonnal? Főleg ha indulattal írod. Én nagyon rossz vagyok az e-mail-írásban, úgyhogy nálam ez már szinte viccnek hangzik, mert olyan ritkán válaszolok. Viszont sokszor megtörténik, hogy megírom az e-mailt, alszom rá egyet, kettőt, esetleg hármat, és lehet, hogy csak akkor küldöm el, ha még akkor is úgy gondolom. Lehet, hogy nem válaszolok rá, és már úgy van a másik: Mondj már valamit! Én pedig nem válaszolok, mert tudom, hogy csak az lenne, amit felvetettél. Tudom, hogy csak érzelemből válaszolnék, tudom, hogy csak odacsapnék. Ha odacsapok, csak tönkreteszek dolgokat, de Isten ments, hogy úgy legyen. Úgyhogy egy értelemben azt gondolom, hogy a mondás szerint számolj tízig; mi úgy mondjuk: Aludj rá kettőt! Mert másképp nem érdemes.
Van viszont ez a gondolat: „De mondani kell valamit! Felelni kell rá valamit! Azt fogja hinni, hogy neki van igaza.” Higgye, hogy neki van igaza! Miért olyan lényeges, hogy nekem legyen igazam? Ez egy házasságban nagyon mókás. Érdemes gyakorolni, érdemes tanulni. Mi nagyon meg vagyunk áldva, mert hála Istennek, nagyon jó a házasságunk, de tudom, hogy emberek nem tudják hagyni, hogy a másik… Nem egy, nem két emberrel ültem így az irodámban, és addig tartott a beszélgetés, amíg rá nem jött, hogy mindkettejüknek azt fogom mondani: „Emberek! Ez nem arról szól, hogy én valamelyiknek igazat fogok adni.” „Ja, nem fogsz nekem igazat adni? Akkor itt a vége!” Ennyi volt a beszélgetés nagyon sokszor. Nyilván – félek ettől – nem is mehet sokfelé a házasságuk, illetve egy irányba fog menni.
Amit mondtál, az nagyon jó egy értelemben: nem szabad reagálnom, nem szabad visszavágnom, nem szabad az erős érzelmeimből adnom választ. Hanem időt kell hagynom arra, hogy az érzelmeim lecsituljanak annyira, hogy meg tudjam fontolni azt, amit a másik gondol. Mert ha nem tudom megfontolni azt, hogy neki mire van szüksége, ő mit gondol, neki mi a baja ezzel, akkor tényleg nincsen kommunikáció ebben sem.
Talán még egy gondolat. Beszélgetsz valakivel, mond valamit, és azt mondod magadban: Mekkora ostobaság! Tényleg az! Mert létezik objektív valóság, és lehet, hogy amit mond, az nem egyezik ezzel. Viszont értened kell, és le kell lassítanod annyira, hogy megértsd: az, ahogy ő értelmezi a dolgokat, az eseményeket, az őt tényleg bántja, az neki tényleg probléma, ahol ő van, azt ő tényleg úgy éli meg. Az nem úgy van, hogy ezt csak úgy mondja. Attól, hogy nincs igaza, attól neki még kell abban segítség. Függetlenül attól, hogy lehet, nincs igaza.
Nem olyan régen egy barátom, akivel néhány hetente töltöttem időt, azt állította: „A pásztorok soha nem foglalkoztak velem. Soha senki nem törődött velem.” Havonta kb. háromszor találkoztam és beszélgettem vele: „Hogy vagy? Mi van veled?” „A pásztorok soha nem beszélnek velem! Soha nem kérdeznek, nem törődnek velem.” Az egyik oldalról, tényszerűen az a válasz: Nem igaz, nem így volt! Még az időbeosztásomban is látszik! A másik oldalról, ami fontosabb ebben: „Mi történik? Miért érzed így? Miért gondolod, hogy nem törődünk? Mi mondja neked azt, hogy nem vagy fontos? Mi mondja neked azt, hogy nem számítasz? Miért van ez a gondolatod? Mit tehetnék, hogy ez ne így legyen? Amikor kérdezgettelek, miért nem jött le úgy neked?” Fontos ezt megérteni, hogy függetlenül attól, hogy nem tényszerű, attól neki még valóban fáj, és vele valóban kell törődni azzal a dologgal kapcsolatban.
- Két „termékünk” van, az egyik az örök élet, a másik a feltétel nélküli szeretet. Ezt szeretnénk átadni az embereknek. Olyan sokféleképpen „védekeznek”, vagyis nem termőtalajra hullnak ezek a gondolatok. Van, aki egoistának mutatja magát, és neki fontos az elismerés és a hírnév, más pedig a biztonságot keresi folyamatosan. Különböző típusok vannak, mindenki álcázza, hogy szüksége lenne a szeretetre, és fél a haláltól adott esetben. Lehet, hogy hirtelen belekezdünk abba: Jézus meghalt érted is!; és nem hullik termőtalajra. Lehet, hogy előtte meg kéne hallgatni, meg kéne ismerni a másikat, először – a termőtalaj hasonlattal élve – termővé kéne tenni, megtudni, őt mi foglalkoztatja, mi az nála, ahol célt érünk. Szerintem ez az akadály, hogy sokszor nem tudjuk, hogy mi az „igény”. A végső cél a szeretet és az örök élet átadása lenne, de nem tudjuk, hogy nála hol a csatlakozási pont.
Talán még egy kicsit általánosíthatjuk ezt. Mert azt gondolom, hogy az evangelizációban az az egyik félreértés, hogy szórólap osztogatunk, a másik félreértés az, hogy ledarálom az evangéliumot, de ahogy igazán érdemes, az ez, hogy megkérdezem: „Beszélgethetünk Istenről? Mit gondolsz Őróla? Létezik, nem létezik? Miért gondolod, hogy nem? Milyennek gondolod, ha igen?” Megkérdezni, és aztán megengedni neki, hogy beszéljen. Ha meg tudom hallgatni a másikat, akkor az azt jelenti, hogy valóban megtalálhatom azt, ahol meg tudom érinteni.
Ha általánosítjuk ezt, igazán minden kapcsolatban így van. Ismered azt a fajta beszélgetést, ahol az egyik beszél, a másik pedig arra vár, hogy abbahagyja? Akkor ezt játsszák, hogy az egyik beszél, a másik hallgat, aztán a másik beszél, és az egyik hallgat. Kommunikáció? Nem! Mert nincs elfogadás. A kommunikációban kell, hogy legyen küldő is, és fogadó is. Nincs elfogadás, ha csak arra várok, hogy hosszabb levegőt vegyen a másik, mint ahogy szándékozta. Akkor nincs kommunikáció, mert nincs igazán odafigyelés.
Azt gondolom, hogy ez az érzéketlenség egyik formája. (Talán meg lehetne különböztetni az agresszivitást és a határozottságot.) Ez egy rossz fajta agresszivitás, ami arról szól: „Azért beszélek, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. Anélkül, hogy meggondolnám, mi az, amit ő szeretne, mire van szüksége, és mi az, amiben valóban kapcsolódhatunk, érintkezhetünk.” Mert a csoda az egészben az, hogy érintkezhetünk egymással, lehet valamink együtt. Isten adta ezt nekünk.
Miért olyan szörnyű a pokol? Azt gondolom, hogy a pokolban az egyik rettenetes a magány. Magány, ami nem feltétlenül kívülről jön, hanem belülről, hogy az ember önmagával van elfoglalva teljesen. A szenvedés miatt, a büszkeség miatt, a keménység miatt önmagával van elfoglalva örökre. Ha a pokolban valakihez közel raknál egy másikat, még mindig egyedül lennének mindketten. Ez a rettenetes benne. És nekünk megvan az, hogy kommunikálhatunk.
Az érzékenység, az, hogy odafigyelünk a másikra, nem azt jelenti, hogy nem lehetünk határozottak. Azt hiszem, hogy ezt nagyon fontos kihangsúlyozni, mert van egy ilyen elképzelés, hogy az alázat abban lenne, hogy ilyeneket mondok: Én biztos tévedek!, vagy abban, hogy sosem teszek igazi állítást, csak olyasvalamit, ami ködös. Nem, ez nem alázat. Ki lehet fejezni. Sőt jó, ha kifejezed azt, hogy mit szeretnél, hogy megértsen a másik.
Az egyik, amiért nagyon hálás vagyok a feleségemnek, amiért nagyon hálásak vagyunk p. Brian-nek és az ő tanításának a házassággal kapcsolatban, hogy a feleségem időről időre, amikor a beszélgetésünkben már a plafonon voltunk, nagyon világosan megmondta: Figyelj, nekem most arra lenne szükségem, hogy… „Tényleg?” „Igen.” „Ja! Nem az van, hogy…” Teljesen új gondolat! Elmondta, hogy mire van szüksége, és az olyan volt: Ez egy új ötlet!
Ez is egy jó gondolat volt az elején, hogy senki nem gondolatolvasó. Akkor miért várnád el a másiktól? Ezt azért mondom, mert a hölgyek ebben bűnösebbek, mint a férfiak általában. Ha szeretnéd, hogy valaki megértsen téged, akkor beszélj egyenesen! Nem, amiről te úgy gondolod, hogy világosan mondtad, az nem egyenes beszéd. Nem! Gondolkodj úgy, mint egy négyéves esetében.
Amikor a gyerekem kicsi volt, a feleségem azt mondta: Nem is hallja! Rájöttünk egy idő után, hogy nem is hallotta, amit beszéltünk. Nem az volt, hogy nem akarta azt csinálni, amit mondunk, hanem tényleg nem hallott belőle semmit. Az kellett, hogy amikor csinált valamit, erőteljesen a nevén szólítottuk, és amikor odanézett, három szóban elmondtuk neki pontosan azt, amit akartunk tőle, és: Értetted? „Igen.” Na, akkor ott értette. Akkor vette az adást.
Hölgyeim! Ez a szint, ahogy gondolkodjatok a kommunikációról. Ha tényleg szeretnél valamit, akkor nagyon direkten mondd. Mert a ráutaló magatartás csak a bíróságon számít. 🙂 A valós emberi kapcsolatokban semennyire. A közvetett egyszerűen csak nem működik.
- A határokról gondolkodtam. Mikor van az, amikor bánt valaki, és mondhatod neki szeretetben azt, hogy ezt ne csinálja? Fontos, hogy mondjuk. Én most tanulom ezt kimondani: „Figyelj! Ezt ne csináld, ez nekem rosszul esik!”; és ezt elfogadják. Tényleg elfogadják, működik. Ne érezd magad kisebbnek, és azért ne hallgass. Nem az az alázat, hogy hallgatok, miközben fáj belül.
Ez nagyon jó gondolat! Ez a határozottság kérdése. Kimondhatom azt: „Figyelj! Csak tudd, hogy amit most mondasz, azzal nagyot rúgtál belém. Ezt érted, ugye? Ha ez volt a szándékod, rendben, akkor minden úgy történt, ahogy szeretted volna.” Ezt ki lehet mondani, hogy ez most fájt. Ezzel nincs baj. Ezt ki lehet mondani.
Nyilván ne legyünk mimózák, akkor egy idő senki nem akar velünk beszélni. Ha viszont valami tényleg nem jó, azt el lehet mondani, ha bízol a másikban annyira.
Arra is gondolok, hogy ha tudod, hogy a beszélgetés, ami előtt állsz, nehéz lesz, akkor érdemes rákészülni, átgondolni magadban: Mi ebből az én részem, és mi a másiké? Ha erre a válasz az, hogy minden a másiké, akkor félrevezeted magad. Akkor valamit hazudsz magadnak szinte biztosan. Jellemzően nem így billen a mérleg. Ha belemész, tudd azt mondani: Eddig belefért, de tovább nem. Ha nehéz egy beszélgetés – mert most erről beszélünk –, és nem fér bele valami, akkor azt kimondhatjuk. Lehetünk határozottak benne, és mondhatjuk azt: Ez nem fér bele!
- Valaki már mondta előttem, hogy ne legyünk felszínesek. Amennyire csak lehet, menjünk mélyebbre. Azt vettem észre, hogy ez is probléma lehet a kommunikációban, hogy nagyon felszínesek vagyunk. Nyilván megvan a módja és a mikéntje, hogy mikor és kivel tudunk mélyebben kommunikálni. Ez nagyon fontos!
Igen, mert a kommunikációban van az, hogy megérintjük egymást igazán. A házasságban is a kommunikációban érintjük meg igazán mélyen egymást. Az az, ahol igazán találkozunk egymással. Minden kapcsolatunkban így van. Valóban ott történik meg. Azt gondolom, hogy szükségünk van olyan emberekre, akikkel tudunk mélyen kommunikálni.
Érdekes, hogy az ApCsel-ben valamikor réges-régen azt találtam, hogy látjuk Pétert és Jánost, és együtt mozognak, aztán Pál és Barnabás, később Pál és Timóteus, aztán más emberek. Amikor megtértem, amikor új hívő voltam és bejöttem a gyülekezetbe, akkor volt egy ilyen reményem: Ezek az emberek mindig itt lesznek, mindig ott leszünk egymásnak. Egy értelemben ez igaz, mert a mennyben valóban így lesz, és egy nap visszanézünk, és azok a pici idők, amit távol töltöttünk, azok semmik lesznek ahhoz képest, hogy az örökkévalóságot együtt töltjük.
Viszont azt láttam az ApCsel-ben, és arra jöttem rá, hogy Isten hoz embereket az életünkbe időről-időre, és változnak. Lehet, hogy cserélődnek ezek az emberek. Nem mi cserélgetjük őket, nem az van, hogy elhasználtam egy barátot, akkor megszabadulok tőle – ha ezt csinálom, az baj –, de Isten hozhat új embereket az életembe, valaki mást, és valaki mást, és… Mert valami újra akar vezetni engem. Ezzel igazán nincsen semmi baj. Szükségem van olyan emberekre, akikkel tudok meghitten beszélni.
P. Schaller azt hiszem egy EUROCON-on beszélt a meghittségről, és a Példabeszédekből használt egy kifejezést arra, hogy titkokat megosztani egymással. A kép két párna volt, és közel egymáshoz úgy tudunk beszélni, hogy senki más nem hallja. Úgy tudunk titkokat megosztani egymással. Lehet így beszélni.
Azt hiszem, hogy ebben van néhány fontos dolog egyébként. Az egyik – és ez tényleg jó tanács –, hogy takard be a többieket. Nagyon egyszerű, amit mondok: Védd a másik embert. Ha kezdeném mondani: „A Benő is azt mondta, hogy… A Jenő is ilyen meg olyan!”; akkor joggal lehetne feltételezni rólam, hogy amint valaki kimegy a helyiségből, róla kezdenék beszélni. Senki nem akarna kimenni, mert: „Te jó ég! Akkor rólam lesz szó!”
Dolgoztál már ilyen helyen? Én dolgoztam ilyen irodában. Amikor kiment valaki, mindenki egyből róla kezdett beszélni, és ahogy visszajött, nagy csend egyből. „Na, tudom, mi történik, amikor én kimegyek!” Ha lett volna mobiltelefon, otthagytam volna bekapcsolva, már csak a kíváncsiság végett is.
Ez fontos a bizalmunkban egymás felé. Ha pletykálok jobbra-balra mindenkiről, akkor az ember, akivel beszélek, joggal feltételezheti, hogy az első adandó alkalommal vele szemben is ezt fogom csinálni. Ez az, ahogy gondolkodnom kell, hogy védeni akarom a másikat. Sokszor ezért nem harcolunk vagy birkózunk valakivel, aki megérdemelné, mert nem akarjuk lejáratni.
- Gyakran tapasztalom, hogy nagyon sokszor elbeszélünk egymás mellett. Beszélünk, beszélünk, és a másiknak ugyanaz a szó teljesen más jelentéssel bír, mint nekem. Erre hallottam régebben ezt a kifejezést, hogy értő figyelemmel hallgatni a másikat, és vissza kell kérdezni. Mert vannak sarkalatos fogalmak. Mondom, mondom, nem érti, megfogalmazom másképp, még mindig nem érti, és egy vitában találom magam, amibe dehogyis akartam volna belemenni. Egyszerűen csak beszélgetni akartam valamiről. Aztán rájövök: „Figyelj! Neked mit jelent az, hogy…? Te mit gondolsz arról, hogy…?” És kiderül, hogy az a szó, amit én használtam, neki homlokegyenest más jelentést takar, mint nekem. Ez jó nagy félreértéseket hoz, és bevisz egy versengésbe, amibe nem akartam belemenni.
Zseniális! Nagyon jó, hogy ezt mondtad. Két dolgot kell itt megkülönböztetni. Az egyik az egymás megértése, és arról hogyan lehet megbizonyosodni. A másik az, hogy mi hisszük, hogy van egy légköre. Lehet egy sátáni légkör körülöttünk, és van olyan időszak, amikor gonosz légkör van körülöttünk, és nem csak úgy kitaláljuk ezt.
Ef 2-ben beszél arról, hogy Sátán a levegőbeli hatalmasságok fejedelme, ezért használjuk ezt a kifejezést, hogy ilyen légkör van körülöttünk. Ef 6-ban Pál egyenesen azt mondja: Öltsétek magatokra az Isten teljes fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben! Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk; Ef 6:11-12. Ez azért érdekes, mert van olyan, hogy Sátán meg tudja tölteni bizonyos tartalommal a szavakat, feszültséggel a gondolatokat. Úgy mondjuk ezt, hogy ki tud vetíteni érzelmeket, ki tud vetíteni gondolatokat, bele tud magyarázni dolgokat a kommunikációba, ami nem is volt ott.
Ez azért olyan érdekes nekünk, mert van olyan, hogy ez történik közöttünk, és fel lehet ismerni időnként, hogy nincs oka annak, hogy feszültség van közöttünk, de megvan a feszültség. Olyankor lehet, hogy jobb azt mondani: „Most inkább hallgassunk egy kicsit, és inkább imádkozzunk, minthogy beszélünk. Többet érünk vele.” Lehet, hogy egy démoni dologgal kell elbánni, nem pedig emberi dologgal kell elbánni.
Amikor minden negatív, amikor mindennel probléma van, amikor minden hiba, amikor egyfolytában csak gondok vannak, akkor érdemes feltenni ezt a kérdést: „Nem lehet, hogy van itt valami démoni? Nem lehet, hogy Sátán el akar választani minket egymástól? Nem lehet, hogy Sátán meg akarja támadni azt az elfogadó szívet bennünk? – Amiről az elején beszéltünk. – Nem lehet, hogy erről szól? Nem lehet, hogy azért olyan rossz minden?” Mint a vicc az emberről, aki szembemegy a forgalommal a sztrádán, és azt mondja: „Egy bolond? Itt mindenki bolond!” Ugyanígy lehetünk mi is. Van egy légköri dolog, egy sátáni dolog, ami támad, hogy ne is kerüljünk közel egymáshoz.
Zseniális volt ez az előző megjegyzés! A Bevezetés a tanácsadásba c. órán tanítjuk a bibliaiskolában, hogy egy beszélgetésben ajánlott feltenni kérdéseket, feltételezve azt, hogy a másik számára valós, amit mond, függetlenül attól, hogy szerintem van-e valósága. „Mit jelent ez neked? Hogyan érzed magad ettől?” Tudom, hogy ez olyan kérdés, amiről a fiúk most azonnal megfogadják: Na, én soha nem fogom ezt megkérdezni senkitől! Érdemes azonban megkérdezni egymástól ilyeneket. „És ez neked mit jelent? Ez téged hogyan érint? Mondd már el nekem!” Mert nem biztos, hogy tudom. Lehet, hogy ez őt nagyon mélyen érinti. Lehet, hogy történt vele valami gyerekkorában, valami hatással van rá. Nekem mindegy, vagy semmit nem jelent, de neki jelentős. Ha nem kérdezek vissza, soha nem fogom megtudni, hogy miről beszélünk, soha nem fogom megtudni, hogy hol mulasztottam el a beszélgetésben azt a pontot.
Van még egy jó javaslat, amit én mindig csinálok. Lehet, hogy idegesítő egy idő után, amikor beszélgetünk. Azt szoktam csinálni, hogy valaki mond nekem valamit, akkor visszakérdezek: Jól értem, hogy azt mondod, hogy…?; és visszaismétlem neki, amit én hallottam. Rendszerint az a válasz: „Nem, dehogyis! Azt akartam mondani, hogy…” „Akkor jól értem, hogy…” „Nem, még mindig nem érted!” És ez elmegy egy darabig, de rendben van. Ez valós.
Lenyűgöző, hogy mennyire nem értjük egymást! Lenyűgöző, hogy mennyire azt hiszem, hogy értem, de nem! Fontos visszakérdezni, mert akkor kiigazíthat engem. Aztán pedig elfogadni. Nyilván ránézel a másikra: Még mindig nem érti? Nem! Tényleg nem érti. Úgyhogy ez nagyon jó: visszakérdezni, illetve visszaismételni dolgokat, mert sokat segít.
A megértésről hadd mondjak még egy dolgot! Az egyik, ami némelyekkel sokszor megtörténik kommunikációban, van, akivel állandóan történik, hogy leülsz vele, és az ember az idő 95%-ában arról beszél, hogy vele mi van, vagy mindig magáról beszél. Ez is olyan, amire oda kell figyelni. Nem az én életem a mércéje egy másik ember életének. Amikor kommunikálunk – és megint csak maradjunk annál, amivel kezdtük: az én szívem hol van, én hogyan gondolkodom, szelídséggel veszem, és úgy figyelek, és úgy hallgatok –, az nem arról szól, hogy… Még van is egy ilyen Példabeszéd: A bolond azzal van elfoglalva, hogy a saját elméjét kifejezze.
Péld 18:2 A bolond nem gyönyörködik az értelemben, csak abban, hogy saját gondolatát közölje.
Akkor nem fogok kommunikálni senkivel, ha nem figyelek oda.
- Eszembe jutott még az egyik megjegyzés kapcsán, és folyamatosan ezt érinted: sebzett szív. Az alapkérdés ugye az, hogy mi az, ami megakadályozza a kommunikációt, az elfogadást. A sebzett szív: valamit hallok esetleg, és azt gondolom, hogy… Beszéltél arról is, hogy volt, akinek befektettél az életébe, és utána azt mondta: Az a pásztor nem tette! Egy sebzett szív lehetett. Én azt gondolom, hogy ennek a megoldása valahol ott van: ahogy Isten felé megnyílunk, úgy meg kell nyílni egy másik személy, egy pásztor felé. Tudnál beszélni arról, hogy mi lehet a sebzett szív gyógymódja? Mert azt hiszem, akik itt vannak, azok nem sebzett szívűek… Bizonyos értelemben…
🙂 Itt csak szintjei vannak a dolognak, nem digitális, hogy igen vagy nem. 🙂 Igen, a sebzett szív gyógyításáról taníthatnánk egy egész alkalmat. Viszont olvastad-e ezt a könyvet: Sérült javak is elfogadhatják Isten szeretetét. (Dr. Carl H. Stevens: A boldogság nem véletlen c. gyűjteményének egy kötete.) Hadd javasoljam, hogy olvasd el. Ez olyasmi, amire mindnyájunknak szükségünk van. Nem azt mondom, hogy ez a tökéletes válasz, de nagyon sokat segít szerintem.
- Valaki fölhozta azt, hogy az evangelizálásnál hogy van ez. Mert azt találtuk, hogy igazából a Szent Szellem az, Aki meggyőzi az embert. Ha én nem figyelek oda, hanem csak ledarálom, akkor elveszíthetem azt az embert abban a pillanatban. Olyan sokszor volt, hogy olyan különleges dolgokat mondott Isten annak az embernek, amit biztos, hogy nem én találtam ki, mert én nem ismerhetem azt az embert. A Szent Szellem szolgált felé, de figyelnem kell rá. Ugyanígy a Szent Szellem az, Aki segít kommunikálni egymással. Én ezt gondolom. A hiba az én készülékemben van akkor, ha nem vagyok betöltve, hanem hozom a kertből a jó és gonosz tudását, hogy amit én átéltem, az a helyes. Ha a Szent Szellem megvan… Jézus a példánk erre, mert Ő nem aszerint ítélt, amit látott, hallott, hanem igaz ítélet alapján. Kereste az embert. Valakivel beszéltem arról nemrég, hogy mi hívők miért bántjuk meg annyira egymást. Arra jutottunk, hogy azért, mert mindnyájunknak mások a sérülései. Ami nekem nem probléma, az a másiknak halálos fájdalom. Ezért kell annyira érzékenynek lenni a másikra! Én hiszem, hogy a Szent Szellem tényleg ad érzékenységet, hogy ne bántsuk meg egymást, és ne aszerint ítéljünk elsőre, amikor kommunikálunk, amit hallunk, látunk. Tőlem sebzettebb ember nem kellett, az biztos! Azt viszont megtanultam, hogy amikor én sebzett voltam, akkor Istennél volt válasz, Ő gyógyított meg, és nem feltétlenül egy másik ember. Istentől van a várakozásunk, nem a másiktól.
Az előző kérdésre nem azért nem válaszolok, mert ne lenne jó kérdés, hanem nem tudok róla beszélni úgy, hogy értelme legyen, mert nem fér bele most az időbe. Én is arra gondoltam egyrészt, ha nehéz lesz a beszélgetés, akkor rákészülni. Hogyan készülök rá? Nyilván felteszek magamnak kérdéseket, ilyen értelemben rákészülök, de a másik az, hogy Istennek akarok rákészülni. Uram, mi az, amit szeretnél elérni? Ha nem tudok rákészülni, akkor is ott a jó hír, hogy a Szent Szellem velem van, és Ő vezethet engem. Kérhetem Őt, számolhatok Ővele, és adhatok időt Neki, hogy vezessen engem. Nem kell kapkodnom, hanem ráérhetek, és várhatok Istenre, és hallhatok Tőle. Aztán Ővele mehetünk végig ezen a kommunikáción.
Talán még egy érdekes dolog, amit sokszor elrontunk. Talán mi, férfiak hibázunk ebben többet. Megtanulunk egy módon kommunikálni, aztán mindenkivel úgy kommunikálunk. Úgy értem, a főnök mindig főnökként beszél mindenkivel. A hároméves gyermekével is. Mert ő egy cégtulajdonos, és akkor a hároméves gyermekével is úgy beszél, ne adj Isten.
Elkövethetjük azt a hibát, hogy mindenkivel barátként akarunk beszélni, pedig nem lehet mindenkivel barátként beszélni. Vannak emberek, akikkel lehet nyitottnak lenni, de nem lehetek mindenkivel az. Tehát nem tehetek úgy, mintha mindenkivel meghitt kapcsolatom lenne. Nem tehetek úgy, mintha mindenkivel megoszthatnék mindent. Tanulnom kell arról, hogy hogyan kommunikáljak.
Nekem nagyon sokáig eltartott, amíg megértettem, hogy valaki számára ijesztő lehet, hogy lelkipásztor vagyok. Van, akinek ijesztő lehetek. Ami nekem nagyon furcsa volt! „Tessék? Kit bántottam? Mikor? Mit csináltam? Mikor bántottam őt?” Nem kellett, hogy bántsam. Meg kellett tanulnom, hogy sokkal óvatosabb legyek. Még így sem tudom sokszor elkerülni, hogy bántsak embereket. Sokkal óvatosabban kell kommunikálnom! Mert nem úgy veszik, mint mástól.
Te is lehetsz így. Tényleg így van. Lehetséges, hogy valaki rád néz, és ijesztő vagy neki, pl. azért, mert nagy a hangerőd, vagy azért, mert nő vagy, vagy azért, mert fiatal vagy és szép, vagy mert csúnya vagy és öreg, vagy vékonyabb vagy, mint ő… Teljesen mindegy, nem számít. Nem lehet azt képzelni, hogy tudok mindenkivel egyféle módon kommunikálni. Kell, hogy ott legyen az: Mit tehetek ebben?
Közben megnéztem, két év múlva októberben fogunk beszélni arról a témáról – sebzett szív gyógyítása – az ABT órán. Ez a terv. Csak addig kell várni!
Hadd mondjak még egy-két verset, aminek értéke van a kommunikációban!
1Kor 8:1 Ami a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.
Ez az egyik, hogy az ismereten túlnyúló, túlmutató kedvesség és szeretet a kommunikációban nagyon fontos. Ha nem vagy jó ebben, ha éles vagy a szavaiddal, ha kemény vagy… Ha állatidomár családban nőttél fel, és azt tudod pontosan, hogy az oroszlánokkal hogyan kell beszélni, és mindenkivel úgy beszélsz, akkor imádkozz, hogy Isten segítsen neked ebben a dologban kicsit közelebb kerülni ahhoz, ami az embereknek jó. A kedvesség nagyon sokat számít. Annyit számít! Nem lerombolni a másikat.
Jak 3:2 Mert mindnyájan sokféleképpen vétkezünk, de ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni.
Azt mondja itt, hogy aki a nyelvén uralkodni tud, az tökéletes. Utána hozzáteszi Jak 3:8-ban: „Ki képes uralkodni? Senki.” Tehát elmondja, hogy Isten kell nekünk ehhez. Úgyhogy, ha megvan ez a problémád, akkor kérd az Urat segítségért ebben. Ha nagyon éles vagy, nagyon precíz vagy, esetleg nagyon bántó vagy, ha mindig igazad van, és senki sem szeret mégse – olyan, vagy mint egy ellenőr, mindig igaza van, mégsem szereti senki –, akkor imádkozz, hogy Isten segítsen változtatni rajta. Tényleg sokszor ezen fog múlni, hogy egy kis kedvességgel, szelídséggel beszélsz a másikkal. Ez megváltoztatja a dolgokat. Le fog nyűgözni, hogy ez mennyit jelent!
Ef 5:20-21 mindenkor mindenért hálát adva a mi Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek és Atyának. Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.
Ez itt arról szól, hogy hálával lenni, és az engedelmesség azt jelenti, hogy alávetni magunkat egymásnak. Ez nagyon jó hozzáállás. Ha nem kell bizonyítanod: Én vagyok valaki!, akkor úgy mehetsz oda egy emberhez, hogy szolgálod őt. És ha úgy mész oda, hogy szolgálod őt… A Krisztus Testében nagyszerű szív így megközelíteni mindent: „Azért jöttem, hogy szolgáljalak, hogy segítsek neked, hogy melléd álljak, hogy imádkozzak érted. Ha nem jót mondasz, segíthetek neked abban, hogy jól gondolkodj.” Ez nem azt jelenti, hogy lenyomom a torkán, hanem tisztelem, szeretem. Ahogy Jézus tette, hogy megmosta a lábukat, ugyanúgy mi is megmossuk egymás lábát. Segítünk egymásnak. Az ABT órán az elmúlt szemeszterben volt téma az egymás terhének a hordozása, ami nagyon idevágó téma. Egymás mellé állni.
1Pét 5:5 Hasonlóképpen, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, mindnyájan pedig egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
Nem csak a vezetőket tiszteljük, hanem egymást tiszteljük. Tiszteljük egymásnak a hitét, szeretjük és szolgáljuk egymást. Ha nem úgy jövök: Na, azért vagyok itt, hogy rendet rakjak!; ha nem azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam, én vagyok a valaki, ha nem azért vagyok itt, hogy nevet szerezzek, ha nem azért vagyok itt, hogy megmutassam, hogy igazam van, hanem azért, hogy szolgáljak, az rengeteget jelent. Nem mindig! Lesz olyan, hogy a másik oldalon van egy büszke szív, amelyik ezt csak úgy veszi, hogy kapott muníciót arra, hogy még bántson. Megtörténik. Viszont csak szolgálatból indulhat el bármi előrelépés. Még akkor is, ha konfliktus van.
1Kor 13:4 A szeretet hosszútűrő, …
Szeretettel lenni egymás felé – ez az alapja a kommunikációnak. Abban van türelem. Rendben, én elmondom neki, és hagyom, hogy aludjon rá kettőt, aztán majd megmondja. Ha nem úgy gondolja, akkor majd lehet, hogy Isten megmutatja neki; vagy ha nincs igazam, akkor nekem. Ez Isten kezében van.
Utolsó gondolatként. Amikor kommunikálunk – ez keresztény dolog, ez gyülekezeti dolog, olyasmi, ami kizárólag nekünk van meg:
Róm 12:15 Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.
Csatlakozni egymáshoz! Kommunikáció, meghallgatni, megérteni, és aztán csatlakozni. Nem felszínes módon, nem mesterkélt módon, hanem örvendezni a másik örömében. Ha egyikünk megnyerné lottó ötöst, akkor tudnál-e örülni vele? Vagy azt mondanád: „Miért pont neki? Miért szereti őt Isten jobban, mint engem? Én mennyit imádkoztam, hogy nyerjek a lottón! Biztos Isten eltévesztette! Oda ment az áldás, holott ide kellett volna jönnie!”? Mi indul el a szívedben? Mi indul el a fejedben? „Az az ember nem érdemli meg! Én megérdemlem!”
Tudunk-e örülni az örülőkkel? Mert ez olyasmi, ami a világban nincs meg. Ha valakinek jól megy, mindenki irigy rá. Ez a vers azt mondja nekünk: A gyülekezet más hely, itt örvendezünk azokkal, akik örvendeznek. „Milyen jó, hogy jól megy neki! Hála Istennek! Örülök neki! Milyen jó, hogy áldása van! … Ő férjhez megy, és én még mindig magam vagyok…” Tudok-e örülni az örülőkkel?
És a másik oldalról: Tudok-e sírni a sírókkal? Nem az van, hogy magamban kuncogok, amikor a másik kitörte a lábát az oltár felé, hanem: „Te jó ég! Mi van vele?” Vagy hogyan gondolkodom arról, aki rákos lett? „Már törlöm is a névjegyzékemből!” Itt azt mondja: Csatlakozni egymáshoz ezekben a dolgokban.
Azt gondolom, hogy a kommunikációnak végső soron ez a legerősebb kifejeződése. Nem csak megértem, nem csak elmeileg megértem, hanem valóban az életemben össze vagyok kapcsolva a testvéremmel az ő örömében, az ő szomorúságában, az ő nehézségében. Ha ez nem olyan könnyű neked, akkor hadd tanácsoljam, hogy imádkozz a testvérekkel, hadd tanácsoljam, hogy imádkozz értük. Ha hallottál valamit, hogy valakinek nehéz, hogy valaki birkózik valamivel, vagy öröme van valamiben, imádkozz értük abban a dologban, és Isten segíteni fog neked abban, hogy csatlakozz hozzá abban a dologban, mert meg fogja adni neked azt a szabadságot, hogy együtt tudj érezni vele, hogy át tudd élni azt a dolgot, anélkül, hogy felszínes, hogy mesterkélt, vagy kötelező lenne – „Mert a Biblia azt mondja, hogy úgy kell lennie!” –; hanem megteheted, és lehetséges.
Soha ne tételezd fel, hogy megértettek téged. Ebben bátorítanálak. Mindig ellenőrizd vissza, hogy megértették-e, amit mondtál. Én rengetegszer elkövettem ezt a hibát. Azért, mert elmondtam úgy, ahogy én megértettem volna, feltételeztem, hogy a másik is úgy értette, ahogy én értettem. Nem! Nyilván ezt vissza kell kérdezni.
Ha akarsz olvasni a kommunikációról, akkor ezeket ajánlanám: Ef 5:1-2, Ef 4:25-32. Javarészt a kommunikációról szól, arról, hogy hogyan, és hogyan ne. Szerintem ezt érdemes olvasni.
- Beszéltél arról, hogy az egyik kövér, a másik sovány… Van-e olyan, hogy szimpátia alapján nem tudok valakivel kommunikálni, pl. azért, mert a másik kövér, és azért nem hallgatom meg az ő mondanivalóját, mert ő nekem nem szimpatikus. Nálam ilyen nincs, hogy valaki nem szimpatikus, úgyhogy én ezt nem tudom, hogy van-e ilyen, hogy emiatt nem tudunk kommunikálni valakivel.
Jogos a kérdés. Létezik ez. Ugyanakkor a csoda az benne, hogy az értékünk, ahogy Isten meghatározza, nem ezekből a dolgokból jön, nem ezeken múlik.
Talán két dolgot mondanék erről. Az egyik az, hogy nem helyes. Nyilván, ezt értjük. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy amit mondtam, valós, hogy Isten ad bizonyos embereket, akikkel jól tudok kapcsolódni, akikkel nagyon meghitt a kapcsolatom, a közösségem, nyílt tudok lenni. Létezik olyan, hogy Isten hoz mellém ilyen embereket. Nem leszek mindenkivel kebelbarát a gyülekezetben. Ez rendben van. Az nincs rendben, ha gyűlölök valakit, az nincs rendben, ha utálok valakit, az nincs rendben, ha megvetek valakit, az nincs rendben, ha gúnyolok valakit, az nincs rendben, ha lejáratok, de az, hogy nem mindenki a kebelbarátom, az nem a világ vége. Ez lehetséges.
Igazán ezzel azt próbálom mondani, hogy ha valakivel nem tudunk kapcsolódni, nem kell úgy tennem. Nem kell azt szimulálnom, hogy nagy barátok vagyunk, amikor nem is. Nem kell hazudnom ebben. Nem kell színlelnem ezt, ez nem erről szól. Azt gondolom, ha ezzel küzdök, hogy a másik szebb, fiatalabb, gazdagabb… és emiatt nem bírok vele szóba állni, mert utálom emiatt, akkor egyrészt az ima nagyon sokat segít; másrészt, ahogy az ember megy előre Istennel, annyi minden kikerül az életéből.
Emlékszem egy fiúra, akivel úgy találkoztunk, hogy éppen náci felvonulás volt, és ő ott nagy jelszavakat harsogott. Aztán megtért. Mi eléggé Izrael-barátok vagyunk, őszintén szólva. A teológiánkból következően eléggé Izrael mellett állunk, és alapból nincsenek ilyen problémáink. Senki nem foglalkozott a fiúval ebben annyira. Miután megtért, egy hónap múlva ennek nyoma sem volt nála. Mert kiszorította Isten azt a dolgot.
Azt gondolom, hogy ez is ilyen, hogy megvetek valakit, mert túl alacsony sorú, vagy valakire fújok, mert nálam jobban áll, vagy nem tetszik; de Isten ezeket egy idő után kiszorítja az életemből azon keresztül, hogy az Ő élete bejön. Ezek a dolgok kikerülnek és ez nagyszerű.
A másik az ima. Volt egy srác a gyülekezetben, akit ki nem állhattam. Semennyire. Az idegeimre ment. Valószínűleg azért, mert annyira eltérő személyiségűek vagyunk. P. Matti volt a pásztor, és odamentem hozzá: „P. Matti! Ez így nincs jól. Én nem akarom, hogy ez így legyen.” Ő mondta nekem azt: Egyrészt nem baj, ha nem vagy oda mindenkiért. „Nem arról van szó. Ez rosszabb annál.” Mire azt felelte: Akkor imádkozz érte! „Hogy érted?” „Nem úgy, hogy legyen baja, vagy azért, hogy menjen el a gyülekezetből. Hanem imádkozz az életéért, hogy növekedjen, hogy járjon az Úrral, hogy legyen hite, hogy legyen előmenetele, hogy Isten használja őt. Így imádkozz érte!” „Na, jó!”
Elkezdtem érte imádkozni, és annyira vicces volt, hogy kb. háromnegyed éven belül hirtelen barátok lettünk. Előtte el nem tudtam volna képzelni, hogy én ővele barátságban lehetek. Aztán együtt béreltünk egy lakást. Aztán együtt csináltunk sok mindent. Soha nem gondoltam volna!
Ez a kettő: imádkozni érte, és Isten kiszorít dolgokat az életünkből.