ApCsel 5:28 Nemde szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok ebben a névben, és íme, betöltöttétek Jeruzsálemet a tanításotokkal, …
Nézd a zászlókat! Mit gondolsz, miért vannak kifüggesztve itt, az istentiszteleti termünkben? A válasz az, hogy azért, mert jelentősek számunkra. Azért, mert embereket képviselnek számunkra. Nem annyira helyeket képviselnek, nem annyira egzotikum, nem turistautakat, nem csak jó ételeket jelképeznek, hanem embereket, akiket ismerünk.
A cseh zászlót látva p. Peterre és Jarmilára, p. Thomasra és Evára, a perui zászlót látva p. Lajosra és Mysheelre gondolunk. Embereket képviselnek, akiket ismerünk, embereket, akiket nem ismerünk, és embereket, akiket még csak hitben ismerünk, hogy Isten adhat kapcsolatot velük. Ugyanúgy, ahogy Isten minket is behozott a hitbe egykor, és részei lettünk Isten családjának. Ez része annak, ahogy hitben gondolkodunk. Ahogy hitben járunk, és nem látásban, 2Kor 5:7, ez része az életünknek.
Ezek a zászlók jelenthetnének sokkal kevesebbet is. Lehetnének itt azért, hogy színesebb legyen a hely, lehetnének itt csak dekorációs célzattal. Jól néz ki néhány zászló. Lehetne egzotikum. Ránézünk egy ilyenre, mint Kína, és azt gondoljuk, hogy ott minden alapvetően más. Ám az egzotikusság nem valós, az emberek ugyanolyanok. Az emberek ott is nevetnek a vicceken, az emberek ott is irigyek a másikra, és az emberek ott is elveszettek Krisztus nélkül. Az egzotikum nem annyira jelentős.
Még egyre gondoltam. Lehetne, csak elvont jelkép, hogy nem gondolunk emberekre, de igazán ez a fontos nekünk. Úgy, mint a diavetítésünk a misszionáriusainkról. Az miről szól? Az emberekről. Ismerjük őket? Lehet, hogy ismered mindnyájukat, de ha nem is, mindegyikért imádkozhatsz. Olvassuk a hírleveleiket. Azért fordítják le magyarra, ha kell, azért tesszük ki asztalokra, hogy el lehessen olvasni. Ugyanúgy, mint ahogy ott vannak a fotóik a falon, az sem dekoráció, hanem ezek az emberek szeretettek, ezek az emberek fontosak nekünk. A szívünkben vannak, részei az életünknek. Fizikailag nincsenek közel, de közel vannak hozzánk a szeretet miatt.
Zsid 10:7 Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, a könyvtekercsben írva van rólam, hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem.
Jézus azt mondta, amikor itt élt: Azért jöttem, hogy cselekedjem a Te akaratodat, Istenem. Arra gondolok, hogy az önzés az egyik mód, ami megrabolhat minket Isten életétől, a misszióktól, az Úr követésétől. „Az én utam. Az én irányom.” Arra gondolok, hogy hányszor jut ez eszembe, amikor Isten megszólít engem. Amikor Isten megszólít engem, akkor hányszor jut eszembe: „Ha megyek Isten után, akkor mit fogok veszíteni? Ha követem Istent, akkor mi mindent veszíthetek? Olyan sokat veszíthetek, nem?” Egy értelemben tényleg.
Arra a háromszáz misszionáriusra gondolok, akik ez alatt a huszonhat év alatt szolgáltak a gyülekezetünk felé. Az alapításban részt vettek, később a GGIS-ben részt vettek. Ma, ha végigsétálsz a baltimore-i gyülekezetben, akkor unos-untalan magyarul köszönnek rád, és szólnak néhány szót magyarul, kérdeznek az itteniekről. Arra gondolok, hogy ehhez el kellett veszíteniük néhány évet, valamennyi pénzt, és lehet, hogy némi büszkeséget is. El kellett veszíteniük dolgokat.
Ez érdekes, mert az élet, a világunk nem kézenfekvő módon működik. Mi azt gondoljuk: „Minél inkább szorítok valamit, annál inkább az enyém. Minél inkább, én mondom meg a másiknak, hogyan csinálja a feladatát, annál tökéletesebb.” Ez a gondolat bennünk van zsigerileg. Ez belülről jön, hogy így kell lennie. Jézus azt mondta – és ez nem annyira kézenfekvő, nem magától értetődő nekünk:
Luk 9:24 Mert aki meg akarja tartani a maga életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, az megtartja azt.
Ez a gondolat nem annyira magától értetődő nekünk. Jézus elmondta viszont, hogy tudjuk, hogyan érdemes élni az életet. Vannak dolgok, amikbe minél inkább kapaszkodsz, annál inkább elveszíted. Gondolj egy házasságra és a féltékenységre. A féltékenység azt ígéri neked, hogy minél féltékenyebb vagy a másikra, annál inkább meg tudod tartani. Viszont abban a pillanatban, hogy féltékeny vagy, a kapcsolatotok már halott, már vége. Már nincs bizalom, már nincs kapcsolat. Máris elveszítetted. Ilyen az életünk igazából. Erről beszél nekünk Jézus.
Hova teszem a napjaimat? Mit csinálok vele? Ha megtartom magamnak, ha csak magamnak tartom meg a mai napomat, akkor egy nap, amikor meghalok, ez a nap is elvész. Ha magamnak megtartom a motivációimat, a szeretetemet, a szívemet, az összes pénzemet, az összes kapcsolatomat… mindent, akkor egy nap, amikor meghalok, velem együtt elvész az is. Ha Istennek merem adni, akkor Ő örökre megőrzi nekem, akkor örök értéke van, akkor örök haszna van.
Gondolj bele! Anna odaadta Sámuelt Istennek. Mi lett? A mai napig ismerjük a nevét. A mai napig tudjuk, hogy mit csinált. A mai napig hatása van az életének. Még ránk is igazán. Miért? Azért, mert az életének örök értéke lett. Mert őt Istennek adták, és ő is Istennek adta a szívét. Ez az, ami nekünk is kell. Lehet, hogy veszítek valamit, de ha Mát 6:33 keresem először az Ő országát és az Ő igazságát, akkor vadonatúj élménybe lépek be Istennel.
Arra gondolok, hogy Jézus félretette, nem nézett a bukásra, nem nézett a hiányzó dolgokra, nem nézett a saját akaratára. A legnyilvánvalóbban Luk 22:42-ben látjuk ezt, amikor azt mondja: Atyám, Én nem akarom ezt, de a Te akaratod legyen meg. Félretette a Saját akaratát. Azt mondta: „Atyám, legyen meg a Te akaratod. Ha Te akarod ezt, akkor erre megyek.” Ez volt a kereszt az Ő számára.
Tudod, mi történt ott? A keresztnél megnyert téged, megnyert engem. Viszont ehhez először Zsid 12:2 nem volt szabad a szégyenre tekintenie. Olyan mintha a szégyen az útjában állna Ő előtte, és Ő ránéz az emberre a szégyen másik oldalán, aztán félretolja a szégyent, és jön. Ez az, amit Jézus csinált a keresztnél. Ezt látjuk Zsid 12:2-ben. Nem törődött a gyalázattal, hanem ment a keresztre, felvállalta a te szégyenedet, a te bűnödet, a te halálodat, azért, hogy neked ne kelljen megszégyenülnöd, neked ne kelljen megfizetned, neked ne kelljen örökre halottnak lenned. Ez az evangélium, ez az, amit el akarunk mondani mindenhol.
Egyébként van még egy, ami megrabolhat minket a misszióktól, a léleknyeréstől, a közösségtől, a Bibliámtól. Tudod, mi ez? Az akadályok. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak akadályok. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak pénzügyi problémák. Mindnyájan tudjuk, hogy amikor elmegy valaki misszióba, akkor tanulni kell egy új nyelvet. Vannak kihívások. Mindnyájan tudjuk, hogy ha járunk Isten akaratában, akkor történhet kínos dolgok is.
Emlékszem egy történetre. Valahol a Szovjetunióban, vagy közvetlenül utána p. Schallerék vonattal utaztak, és közeledett az állomás, ahol le kellett szállniuk, de azt hitték, hogy nem áll meg ott a vonat. Úgyhogy felkészültek, és amikor lassított a szerelvény az állomáson, kezdték kidobálni a bőröndjeiket, a cuccaikat, és aztán kezdtek ők is leugrálni. Legtöbbjüknek sikerült, talán egy valaki esett el nagyon. Leporolták magukat, és a cuccaikat, amik szanaszét repültek, próbálták összeszedni. Aztán a vonat lelassított teljesen, és meg is állt. Az emberek kezdtek leszállni, és mindenki őket nézte: Amerikaiak! 🙂
A másik történet az, amikor p. Vreeland Győrben szolgált. Ezt többen ismerjük. Kiment a vasútállomásra, tudta, hogy írják a Győr szót, megnézte a táblát, és felszállt az első gyorsvonatra, amit talált. Győr vagy gyors – szinte ugyanaz! 🙂 Aztán leszállt a vonatról Pécsett, odament egy taxishoz, megmutatta a címet, ahol a bibliatanulmány volt, amire ment. „El tudsz vinni ide?” „Persze, csak kicsit drága lesz.” 🙂 Ilyenek történhetnek.
Arra gondolok, hogy Zsid 11:26 Mózes szakított Egyiptom örökségével, mert nagyobbra értékelte Krisztus gyalázatát, és tudta, hogy lesz jutalom. Azt mondta: „Megéri! Nem érdekel az, hogy mi kínos benne, és mi nem az, hogy mi az akadály, hogy mi állítana meg.” Erre van szükség a szívemben, hogy látom az akadályt, és túlnézzek rajta: Van valami, amit nyerhetek.
– Hol voltál nyaralni az elmúlt nyáron?
– Debrecenben.
– Tessék?! Mi van Debrecenben?
– Gyülekezeti konferencia volt.
Tudjuk, hogy a másik oldalon ott a közösség, ott az élet, ott az Ige. Lehet, hogy bolondságnak is tűnik Krisztust követni, de 1Kor 1:21 a kereszt, ami bolondság, erősebb, mint az ember összes okos filozófiája. Sok jutalom vár ránk az akadály másik oldalán.
Még egy pillanatra nézzünk a zászlókra. Kétféle zászló van itt. Az egyik az, ahol már ott vagyunk, a másik az, ahol még nem vagyunk, de van látásunk rá. Egyik sem jelenti azt, hogy elég. Nincs olyan, ahol azt mondhatnánk, hogy már véget ért a munkánk. Minden országban lehetne több GGWO gyülekezet. Úgy értem, Indiában van már hetvenkilenc gyülekezetünk – ha jól emlékszem a számra –, de nem elég. Lehetne több. Szükség van többre.
Magyarországon az a látásunk, az a szívünk vágya, hogy legyen gyülekezetünk minden nagyobb városban. Hála Istennek, nagyszerű az, ami zajlik. Annyira hálásak vagyunk ezért, de imádkozunk többért. Miért? A számok miatt? Nyilván nem. Tudod, miért? Azért, mert a bevégzett munkát hallaniuk kell az embereknek. Manapság Magyarországon a keresztény körökben a kegyelem elkezdte kicsit jobban érdekelni az embereket. Ez nagyszerű. Könyveket is írtak róla, többet beszélnek róla, és ezért hálásak vagyunk.
Olyan hálásak vagyunk p. Stevensért, mert ő fogta, és nagyon messzire elvitte a kegyelemnek a megértését! Tanított minket a bevégzett munkáról. Arról, hogy van egy pozíciód, amit nem lehet megingatni Krisztusban. Üdvösséged van, amit nem lehet elveszíteni Krisztusban.
Van egy gyülekezetünk, és abban van életünk, közösségünk, ahogy itt voltunk fél órával istentisztelet előtt, és ahogy majd itt leszünk még utána is. Ahol nem ítélgetjük egymást, ahol nem hasonlítgatunk, ahol nem méricskélünk, hanem élvezzük az egymással való közösséget Krisztusban, élvezzük a másiknak a részét, mert tudjuk, hogy mi a pozíciónk, és tudjuk, hogy mit kaptunk.
Luk 10-ben az alábbi egy annyira örömteli vers nekem mindig, amikor látom:
Luk 10:21 Abban az órában Jézus így ujjongott a Szent Szellem által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted.
„Kijelentetted a gyermekeknek, kijelentetted az egyszerűeknek, kijelentetted az értékteleneknek, kijelentetted a képzetleneknek, kijelentetted az átlagosaknak…” Ezek vagyunk mi igazából. Nem vagyunk nagy szám feltétlenül, de van valami nagyszerű: Isten megmutatta Magát nekünk. Találkoztunk Vele, és hála és öröm van a szívünkben. Jézusnak itt volt valami, ami lenyűgöző, friss, örömteli rácsodálkozás valamire, amit Isten csinál.
Ránézek valakire, de tudok-e rácsodálkozni arra, hogy mit csinál Isten az életében? Tudok-e gyönyörködni? Nagyon sokszor – Ján 7:17 – ha járok az Ő akaratában, akkor megvan ez a frissesség, akkor megvan ez a felismerés, akkor látom azt, hogy Isten csinál valamit. Erre van szükségem. Mert a megszokottságom megrabolna engem minden üzenettől. Ha úgy ülök be istentiszteletre: „Jaj, már megint ő! Jaj, még ez is! …”; akkor mi történik? A megszokottságom megrabol engem az üzenettől. Isten szólni akar hozzám, szól is hozzám, de nem működik. Miért mondom ezt? Azért, mert ugyanígy van Isten szolgálatával, ugyanígy van a missziókkal.
Ján 4:35-ben azt mondja: Emeljétek fel szemeteket! Mindnyájunknak megvan az élete, mindnyájunknak vannak közüzemi számláink, mindnyájunknál ott az a nagybácsi a családban, akivel senki nem akar találkozni, mindnyájunk életében megvan az a gondatlanul kimondott szó, amiről azt gondoljuk: Na, ezt most miért kellett? Mindnyájunknak megvannak ezek a dolgok, az életünk dolgai, teendői, összetevői, idegesítő részletei, problémái. Tudod, mi történik? Dán 7:25-ben azt olvassuk, hogy az ellenség el akarja nyűni a szenteket.
Mindig erre gondolok, hogy én addig hordom a cipőket, amíg ki nem lóg az ujjam belőle. Valószínűleg ez férfi dolog. Mert én úgy vagyok ezzel: Ha már egyszer megszoktam, akkor miért cserélném le? Hordom addig, amíg tart. Az ellenség szeretné ezt csinálni velünk. Szeretne elhordani minket. Szeretne elnyűni, szeretne addig gyűrni a mindennapi részletekkel, teendőkkel, amíg össze nem megyek egy nagyon pici emberré, aki még a szemét sem bírja felemelni, és csak a közönségesre tud nézni.
Ezért olyan értékes egy rövid missziós út. Ezért lehet olyan nagyszerű egy istentisztelet, ahol hallok valamit Istentől. Egy konferencia felemelheti a fejemet. Egy evangelizáció lehet az, amire szükségem van, hogy felemeljem a szívemet, hogy felemeljem a fejemet, mert különben elveszek a hétköznapiban. Hány olyan ember van, hány olyan hívő is van akár, akiknek nincs az a hely, nincs olyan idő az életében, ahol valaki azt mondaná neki: „Idenézz! Nézz ide fel! Emeld fel a szemed!” Hány olyan hívő van, akinek nincs meg ez a kihívása? Mindig csak ugyanazt a semmitmondó szöveget hallják, és nincs benne az, amiről ApCsel 5:28-ban olvastunk: betöltötték ezt a várost a tanításotokkal.
Mi mind együtt vagyunk ebben. Az induló gyülekezeteinket támogatjuk egy évig. Nagyszerű, hogy együtt csináljuk. Arra gondolok, hogy lenyűgöző, amit tudunk csinálni együtt. Olyan dolgokat teszünk, amiket magunkban, egyedül soha nem lennénk képesek megtenni. Szükség van rád. Ne gondold azt, hogy ez a gyülekezet dolga. Az, de te vagy a gyülekezet. A gyülekezet az nem az elöljárók, a gyülekezet az nem a szolgálatvezetők. A gyülekezet az te vagy. Mindnyájan vagyunk a gyülekezet, akiknek ez a szellemi otthonunk. Szükség van rád ebben. Szükség van a szívedre, az imáidra, a szeretetedre, a bátorításodra… Szükség van az adakozásunkra, a látogatásainkra… mindenre. Annyira fontos mindez!
Talán ezzel fejezzük be. Az elején ApCsel 5:28-ban azt olvastuk: Megtöltöttétek ezt a várost a tanításotokkal. Itt a kérdésem: Lehetséges-e a mi számunkra, hogy megtöltsük Budapestet Krisztus evangéliumával, a bevégzett munka üzenetével? Lehetséges-e, hogy megtöltsük Magyarországot ezzel a tanítással, az örök élet üzenetével, a hittel, Krisztust felemelve? Lehetséges-e, hogy megtöltsük a világot? Azt olvassuk ApCsel 5:28-ban, hogy a Szent Szellemmel betöltve az a kis csoport ember ezt tette, akik rettegtek még rövid idővel azelőtt. Rettegtek és elbújtak, de aztán megtöltötték a várost ezzel a tanítással.
P. Schaller mindig meséli azt, amikor először ment bibliaiskolába. Egy óvodában volt ez, kicsi székeken kicsi asztalok körül. P. Stevens világméretű missziókról beszélt, és p. Schaller körülnézett, ránézett a többiekre, magára, és azt mondta magában: Arra mi nem vagyunk elég jók. Ez volt a gondolata. Ennyi évvel később azonban Isten megcsinálta. Ahogy körülnézel itt, lehet, csak annyi hited van, mint őneki, de csak tudd, hogy ez Isten munkája, és nagyszerű ebben lennünk.
Ámen.