A kiflispultnál áll. Sűrű, tömött, ősz szakálla mellére terül, ahogy bevásárlókocsija rúdjára támaszkodva aprópénzét tologatja egyik tenyerében ide-oda. Láthatóan nehéz, jelentős döntést kell meghoznia. Amikor először megyek el mellette, hamar megérezem az ismerős szagot. Alkohol és mosdatlanság.
Pár perc múlva visszafelé jöttömben látom, hogy még mindig egy helyben áll. Kicsiny mozdulatlan sziget a bevásárlóközpont sürgő-forgó sokaságában, melyet körülölel ugyan, de gondosan folyvást elkerül a sokaság. Viseletes kötött fekete sapkája alól ráncokkal gazdagon övezett szemei töprengve bámulják néhány forintját. Időnként a kiflikre néz, majd vissza.
Múlik az idő, körülötte egyre telnek a bevásárlókocsik, mind gyűjtjük a szükséges dolgokat, nomeg mindazt amit „ilyen olcsón igazán nem hagyhattam ott”, ám az övében még mindig csak mankója árválkodik.
Végre döntésre jut. Lassú mozdulatokkal négy kiflit szed egy zacskóba, majd maga elé téve nehézkes, kissé bicegő léptekkel, a rudat támaszul használva araszolni kezd a pénztár felé.
A piaszagra gondolok, meg arra, vajon hogy jutott ide? Ilyen öregen, ilyen betegen, ilyen egyedül… Hány rossz döntés állhat mögötte? Hány embert bántott, hányan bántották őt, volt-e valaha dolgozó, másokról gondoskodó, felelős ember, megérdemli ezt a sorsot, vagy sem?
Micsoda az ember, hogy gondod van rá? – kérdezi Dávid hasonló módon a nyolcadik zsoltárban Istentől. Merthát az egyik oldalról annyira elesettek vagyunk. Úgy hozzuk meg rossz döntéseinket, hogy közben azt hisszük a jó irányba megyünk, úgy mászunk ki a csávából, hogy közben még nagyobb bajba keverjük magunkat… rövidlátásunk annyira elveszetté tesz, hogy sokszor már abban sem vagyunk biztosak, hogy most éppen kinek is kellene tettetnünk magunkat.
S ha így van, akkor igazán kérdezhetjük … micsoda az ember, hogy gondod van rá?
Létezik egy másik, nem túl nyilvánvaló oldalunk is – folytatja a zsoltáros – dicsőséggel és tisztességgel koronázott meg bennünket az az Isten, Aki a saját képére alkotott minket. Mikor Ő ránk néz, látja büszkeséggel palástolt gyámoltalanságunkat, de mindig tisztán látja a lehetőséget is – a lehetőséget, hogy Őt megismerve, és Vele karöltve abban a csodában járhatunk, amit Ő eltervezett minden egyes ember számára. Számára nincs értéktelen ember, bármeddig csússzunk.
A gondolák között lassan, sántítva közelít a kasszához, piszkos kezeivel, ködbe vesző múltjával, négy kiflijével és sötét kilátásaival együtt. Megérdemli ezt a sorsot? – visszhangzik a fejemben még mindig. S az meg kit érdekel?! Pár lépéssel utol is érem. „Megvehetem ezt önnek?” – kérdezem a négy kiflire mutatva. Láthatóan megijeszti, hogy valaki megszólítja. Ijedelmén keresztül, küszködve igyekszik felfogni a kérdést, és megtalálni a helyes választ. Lassan-lassan felfénylik valami a lassan forduló szemekben – „Eeegen.” feleli. Útközben még felveszek egy-két dolgot, ami nekem még csak nem is áldozat, neki meg elérhetetlen álom. Mikor átérünk a kasszán, odaadom a kis szatyrot. „Höszönöm.” – motyogja kissé egybefolyó hangokkal. Nem, nem tudom megoldani az életét. Még azt sem tudom neki megígérni, hogy nem fagy meg ezen a télen. Nem tudom rendbehozni, amit elrontott. Hiába mondom, nem látszik, hogy értené, miért segítek neki. Nem hogy a nyolcadik zsoltárt nem tudom neki elmagyarázni, de talán még azt sem, hogy Isten mennyire szereti és mennyire fontosnak tartja. Most, itt, csak ennyit tehetek érte… de ezt nem akarom elmulasztani. Se most, se soha máskor. Mert Isten sokszor akarja a mi kezünket használni másokért. S ha Ő értékesnek tekint valakit, ki vagyok én, hogy mást mondjak?
Mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelemére – mindarra, amit nem érdemlünk.
Akár jól megy épp, akár rosszul.
Az az Isten pedig, Aki oly tisztán látja gyengeségem amit még saját szemem elől is rejtegetek, látja a dicsőséget és tisztességet is … és adni akar nekem.
Abszolút értéket, örök célt, életmentő kiigazítást, világraszóló küldetést … kegyelmét.
Gondja van ránk.
Mégha sokszor mondunk is Neki nemet, Ő újra meg újra próbálkozik.
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem” – Jézus, Jelenések könyve 3:20