Ragaszkodni az elhívásunkhoz

2013 június 16. vasárnap  10:30

Fadgyas András

Nagyon tetszik ez, hogy a misszionáriusban semmi különleges nincs. Úgy értem, hogy különleges, de a mi gyülekezetünkben mindenki az, ezért nem különleges.

A 73. zsoltár arról beszél, hogy irigykedik a zsoltáríró a világiakra, milyen jó életük van. Beszél róluk, hogy milyen könnyű nekik az élet. Aztán azt mondja:

Zsolt 73:15-17  Ha azt mondtam volna: „Én is így beszélek”, íme, fiaid nemzedékét árultam volna el. Gondolkodtam ezen, hogy megérthessem, de túl nehéznek tűnt a szememben, míg be nem mentem az Isten szent helyére, és akkor megértettem sorsukat.

Nagyon tetszett ez: ha így beszélek, azaz ha én is természeti szinten beszélek, akkor ellene megyek mindannak, amit Tőled tanultam, Istenem. Mert én azt tanultam, hogy nem látás szerint járok és nem a láthatóakra nézek, és nem azt mondom, amit látok, hanem azt mondom, amit Tőled hallottam, és azt gondolom, amit Te gondolsz.

Az elhívásunk nem az, hogy csak a természetit lássuk. Mert a problémák nagyok, és nagyon könnyű látni azokat.  Mi viszont arra lettünk elhívva, hogy amit Isten tesz, azt nézzük, arra vessük a szemeinket, és nem arra lettünk elhívva, hogy negatívan beszéljünk másokról. Ne gondolkozzunk negatívan sem másokról, sem magunkról, hanem legyen megvallásunk fentről, a mennyből, a Bibliából. Ez az, amit Isten mond.

Van egy ilyen dal: „Ördög! Jézus téged megéget. Jézus téged megéget, ne beszélj nekem semmit.”

Én el lettem hívva Kínába. Néha beszélünk az elhívásról a kínaiaknak is. Ők annyira szeretnének menni mindenhova. Aztán gondolkoznak, hogy mi az a cél, amit Isten ad nekik az életükben. Ezt nagyon jó látni. Mi azt mondjuk, hogy az a fontosabb, ami ott történik. Ez az, ami először jön: elhívva az Ővele való közösségre, elhívva egy helyi gyülekezetbe, arra, hogy hűséges legyél a kis dolgokban. Aztán pedig Isten nagyobbakat is fog rátok bízni.

Úgyhogy nagyon jó ez a bibliaiskola-dolog. A Biblia valóban működik, és megérint életeket. Van egy lány, aki igazából többet utazik a bibliaiskolába, mint amennyit ott van. Jött azonban négyszer-ötször egy héten, mert kétszer negyvenöt perc volt az órája.

P. Kende

2Móz 3:11 Mózes azonban így szólt Istenhez: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam Izrael fiait Egyiptomból?

2Móz 3:13 … És ha kérdezik tőlem: mi az ő neve, mit feleljek nekik?

2Móz 4:1 … nem hisznek nekem, s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg neked az Úr?

2Móz 4:10 Mózes azt monda az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesszóló, azelőtt sem voltam az, és azóta sem vagyok, hogy beszéltél a szolgáddal. Nehézajkú és nehéznyelvű vagyok.

Mózes elhívásáról akarok beszélni, és rólunk. Amikor nézzük ezt a történetet, akkor itt először azt látjuk, az első gondolat az, hogy Mózes ellenkezett, ellenállt, volt problémája a dologgal. Ha megnézed, akkor nagyon épelméjű, nagyon józan dolgokat mond.

Isten elhívja őt egy nagy dologra. Azt mondja: „Bemész, és hozd ki az Én népemet Egyiptomból. Én előre mondom neked, hogy az egyiptomiak nem fogják engedni őket, de Én majd megoldom a dolgot. Viszont te leszel az, aki kihozod őket. Te leszel fókuszban. Te leszel látható. Találd ki, kit fognak támadni? Azt, aki látható.” Nyilván. Persze, hogy azt fogják támadni. Mózesnek ezért van ellenállása az elhívással szemben.

Logikus kérdései vannak. 2Móz 3:11-ben azt kérdezi: „Ki vagyok én, Uram, Istenem? Ki vagyok én, Uram, Istenem, hogy elmenjek a fáraóhoz? Én egy senki vagyok. Én nem vagyok jelentős, én nem vagyok érdekes, nem vagyok hatalmas. Ki vagyok én?” Amikor Isten azt mondja nekünk: elhívtalak valamire; akkor rendszerint ez a válaszunk: Ki vagyok én?

„Ki vagyok én, hogy ezt megtehetném? Eltévesztetted a házszámot, Uram. Biztosan eltévesztetted, nem nekem kellett volna szólnod.”  Ez az első kérdés, és Istennek van egy válasza. A hívő azt mondja: Ki vagyok én? Isten azt feleli: „Elsősorban te vagy az, akit elküldtem, te vagy az, akit elhívtam, te vagy az, akit megbíztam ezzel. Ez vagy te. Elég nagy ez neked? Te vagy az Én küldöttem. Ráadásul, még Én is veled leszek. Veled, megyek az egész úton.” Ezt mondja Mózesnek, és nekünk is.

2Móz 3:13 „De hát ki vagy Te? Mit mondjak, mi a Te neved? Én nem ismerlek eléggé Téged.” Ez a gondolat nagyon érdekes nekünk, mert mi vágyunk megismerni Istent. Ez a vágyunk. Ezért vagyunk itt. Ezért van bibliaiskolánk. Ezért vannak konferenciáink egy értelemben. Ezért vannak bibliatanulmányok házról házra, mert szeretnénk megismerni Őt a közösségben, a tanításban.

Milyen nagyszerű azonban, hogy Isten mond neki valamit néhány versben. Három dolgot mond neki:

1)      Az első gondolat: örökkévaló – ez nagyon mély meghatározás.

2)      A második: „Az atyáitok Istene vagyok. Én vagyok az, Akitől származtok. Én vagyok az eredet. Éntőlem származtok, az Enyéim vagytok, az Én tulajdonom vagytok.”

3)      „Én vagyok az, Aki vezetni foglak titeket, és gondoskodom rólatok.”

Három rövid dolgot mond neki. Három rövid dologban meghatározza Magát, és azt mondja: „Mostmár eleget tudsz. Mostmár eleget tudsz ahhoz, hogy menj és csináld. Mostmár ismersz Engem eléggé. Tudod, hogy Én vagyok az örökkévaló, tudod, hogy Én vagyok az, Akitől származol, és tudod, hogy Én vagyok az, Aki gondoskodik rólad. Minden jó ajándék, minden dolog, ami valaha áldás volt az életedben, az Tőlem jött. Én gondoskodtam rólad. Na, mostmár ismersz Engem eléggé.”

Én úgy gondolnám: Uram, legalább öt év bibliaiskola, vagy ha lehet harminc, és akkor utána majd eléggé ismerlek Téged ahhoz, hogy szolgáljak. Ehelyett Isten azt mondja: „Én vagyok, ismersz, Én egy személy vagyok, Én szeretlek téged, a barátom vagy, van egy kapcsolatunk. Rendben, most menj és szolgálj!” „Tessék? Tényleg? Ennyi kell összesen?”

Amikor én először jöttem a bibliaiskolába, és azt mondták: megyünk szolgálni; azt kérdeztem: Máris? „Igen, persze.  Miért ne?” Eléggé ismerem én Őt? Tudom a válaszokat? Nem, nem tudok minden választ. A válaszok javát nem ismerem – ez még mindig nem változott, úgy érzem –, de eléggé ismerem Őt ahhoz, hogy szolgáljak, hogy járjak Ővele.

2Móz 4:1 „Na, de mi van, ha nem bíznak bennem? Tudom, már próbáltam ezt a dolgot. Én igyekeztem már ezt megcsinálni. Megöltem egy egyiptomit nekik, aki nyomorgatta őket, és én kerültem bajba. Úgyhogy nem hiszem, hogy ez működni fog, Istenem. Én nem gondolom, hogy ez összejön.”

Isten azt mondja: „Van egy kis különbség. Fogd a te pásztorbotodat, és dobd a földre.” Ismerjük a történetet, a bot kígyóvá változik. Aztán Isten azt mondja: fogd meg a farkánál; és visszaváltozik.  Miről szól ez? Azt mondja Isten Mózesnek: „Figyelj! A te erődben, a te munkádban, a te cselekedetedben, a te elfoglaltságodban van valami mérgező. Van valami, ami nem helyes benne. Benne van a te ambíciód, a te büszkeséged, a te rövidlátásod, úgyhogy dobd el magadtól, és aztán vedd fel újra, de ez mostmár nem ugyanaz. Ez mosmár az Enyém. Én adok neked vezetőséget, és az egy másik dolog.”

„Amikor Én adok neked vezetőséget, akkor az nem olyan, mint eredetileg: nincs benne a méreg. Nincs benne többé a keserűség, a hiba, az, ami miatt menekülnöd kéne, ami miatt szégyenkezned kéne. Többé nincs benne. Ez hiányzik belőle.” – mondja Isten.

„Aztán dugd be a kezedet a kebledbe, és húzd ki.” – és leprás lett, fehér, mint a hó. Ez a szívről szól. Nem csak az elfoglaltságommal van a baj, nem csak a munkámmal van gond, nemcsak azzal, amit csinálok, hanem ez mélyebb annál. A szívemben gond van. Ézs 1:5 minden fej beteg, minden szív erőtlen. Gond van a motivációmmal, a szívemmel. Ha onnan jövök, akkor tisztátalan vagyok.

Visszadugatja vele a kezét, kihúzza újra, és tiszta. Miért? Ez nem bűvész trükk, hanem üzenet van benne: „Adtam neked új szívet, másik szívet. Másik szívvel jársz.” Akkor Mózes továbbmegy: én nehézajkú vagyok, 2Móz 4:10. Ha jól értjük, lehet, hogy azt jelenti, hogy dadogott. Gondja volt ezzel, nem tudott jól beszélni.

Sok olyan ember van Isten szolgálatában, aki nyilvánosan szolgál, de nagyon szégyenlős volt. Olyan emberek, akiknek beszédhibájuk van, de amikor szolgálnak, akkor ez nem mutatkozik. Arra az időre nincs gondjuk. Sok olyan ember van, akinek gondja volt a kapcsolatokkal, és Isten elhívta arra, hogy szolgáljon, és bátorítson, és Isten hatalmat adott nekik efölött. Ez Isten válasza: Nem Én alkottalak-e?

2Móz 4:11-12 … Ki adott szájat az embernek? Vajon ki tesz némává vagy süketté vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj, és én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, amit mondanod kell.

Ezzel a végére értünk minden logikus ellenkezésnek, amivel Mózes elő tudott állni, de azért ellenkezés. Mózes azt feleli:

2Móz 4:13 … Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz.

Ez azt jelenti: „Ó, Uram, kérlek, csak küldj valaki mást, jó? Kifogytam az érvekből, kifogytam a magyarázatból, kifogytam abból, hogy miért nem tehetem, de kérlek, hogy küldj valaki mást.” Ez annyira bennünk van! Amikor Ján 21-ben Jézus újra megbízza Pétert, akkor Péter egyből azt kérdezi: és Ővele mi lesz? Jánossal mi lesz? Egyből ezt kérdezi.

Bennünk van ez: „Ez ő! Ő olyan misszionárius fajta. Ő aszkétikus. Bírja a kemény dolgokat. Ő arra lett kitalálva, de én? Én nem erre lettem kitalálva. Én nem ilyen vagyok. Én nem a misszióra lettem kitalálva!” Az érdekes gondolat az: „Uram, kérlek, ne! Ez nekem túl nagy falat. Ez engem annyira nem ragad meg. Én nem tudom ezt megcsinálni.” Van ebben csökönyös ellenállás.

Jó hír, hogy Róm 11:29 Isten elhívása és ajándékai megbánhatatlanok. Tudod, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy Isten, ha nem akarsz járni az elhívásában hívőként, az életed utolsó napjáig kopogtat rendületlenül, és reméli, hogy megunod. Azt mondja: „Kérlek, gyere Velem. Nem fogom megbánni. Én nem fogom megunni. Én Vagyok az Úr, Én nem változom meg.”

Valami ilyesmit már mondott: „Én vagyok az Úr, Én nem változom meg. Én nem fogok megváltozni. A dolgok így vannak, Én kitaláltam ezt neked. Én tudom, erre teremtettelek téged, és Zsid 6:18 Én nem tudok hazudni. Ha Én egyszer azt mondtam, hogy erre hívtalak el, akkor Én nem tudom azt mondani, hogy másra hívtalak el. Gyere és járj Velem.”

Isten Mózessel sem unta meg, próbálkozott tovább, kopogtatott tovább, és azt mondta: „Kérlek, gyere Velem. Gyere Velem, menjünk előre ebben, és ez lesz a legjobb neked, ígérem. Ez lesz a legjobb.” Mózes viszont nem akarta. Biztos látta a problémákat, biztos félt, lehet, hogy kényelmes volt az élete a feleségével, a gyerekekkel, a családjával, a birkákkal,…

Nincs nagy felelősség, nincs nagy gond, nincs nagy probléma, nincs nagy kihívás, és azt mondta: „Miért mennék innen? Miért mennék Isten elhívásában oda, ahol gond lesz, ahol probléma lesz?” Isten azt feleli: Azért, mert tudom, hogy mi való neked. Igazán ez a gondolat.

Hogyan kapcsolódik ez hozzánk? Utaltam már erre, hogy az elhívásunk csodálatos dolog, és Isten szeretne vezetni bennünket tovább, messzebb. Arra gondolok, hogy lehet, hogy hívőként az egész életemet azzal töltöm, hogy futok az elhívásom elől, és kóborolok az én saját pusztaságomnak az Isten háta mögötti részében, ahelyett, hogy elfogadnám.

Zsid 11-ben van egy érdekes szó. Azt mondja a hit hőseiről, hogy ők nem kapták meg az ígéreteket. Isten ígért nekik valamit, de nem lett meg az életükben. Nem történt meg. A 13. vers azt mondja: ők távolról látták az ígéretet, üdvözölték azokat. Persze a kifejezés az üdvözlésre nem ez: hahó; hanem az üdvözlés az, hogy átölelték azokat, magukhoz ölelték az ígéreteket.

Ez az, amiről beszélünk, hogy az elhívásod az olyasvalami, amit magadhoz ölelsz. Lehet, hogy messziről látod, és azt mondod: „Miről beszélsz nekem, pásztor? Hülyéskedsz velem? Istennek lenne nagy terve az én életemre? Lehet, hogy Isten messze ismeretlen országba hív engem? Vagy a szomszédhoz? Az is elég messze van nekem. Túl messze. Lehet, hogy tényleg ez?”

Mit szólsz azonban ehhez? Meglátni és azt mondani: „Rendben. Ez az enyém, én akarom ezt!” Mert amíg „kényelmesen csücsülök, és tulajdonképpen jól elcsacsogunk a barátommal a gyülekezetben”, addig az elhívásommal szemben van ellenállás. Magától nem fog megtörténni. Meg kell ragadnom. Nem csak messziről integetek felé, és: Maradj távol, légy szíves, mert félek tőled!; hanem magamhoz ölelni, és azt mondani: „Én ezt akarom. Nekem ez kell. Én szeretnék ebben járni.”

Ha tűnődsz rajta, hogy mi az elhívásod, hadd mondjak dolgokat, amikre biztosan el vagyok hívva hívőként.

1) A Bibliára. Bátorítalak, ragadd meg, Öleld magadhoz. Mondd azt: Uram, ismerni akarom. Legyen terved a nyárra, ennek a hónapnak a hátralévő részére. „Végig akarom olvasni az Újszövetséget, és végig fogom olvasni. Ezt tervezem. Magamhoz ölelem.”

2) Az imára.

3) Nyilvánvalóan a nagy küldetésre: Menjetek el széles e világra, tegyetek minden népet tanítvánnyá! Hirdessétek Jézust, és tegyetek tanítványokká embereket. Ha a széles e világ neked az, hogy itt vagy Budapesten, az teljesen rendben van, de emberek felé szolgálni, bátorítani, embereket megnyerni Krisztusnak.

4) Közösségre.

Szeretnélek bátorítani ebben. Nem ismerem a pontos elhívásodat, de tudok dolgokat, amikre el vagyunk hívva mind. Fontos, hogy magamhoz öleljem. Tudod, miért? Mert ha csak könnyedén fogom a kezemben, akkor az ellenség biztosan kiveszi a kezemből.

Tulajdonképpen, ha gyengén fogom, akkor az első szellő kiviszi a kezemből. Nem kell, hogy nagy ellenállás, nagy probléma legyen. Valaki, például a Pásztor csúnyán néz rám, és abbahagyom az egészet. Pedig lehet, hogy nem is arról szólt a dolog. A házastársamnak nem tetszik kicsit, hogy kinyitom a bibliámat annyit. „Rendben. Akkor becsukom, bocsánat.” Nem! Öleljük magunkhoz. „Ez nekem fontos. Ezt el nem veszed tőlem! Cibálhatod, amennyit akarod. Ez nekem fontos.”

Hé, hívők! Tessék csökönyösnek lenni. Isten elhívása. Tessék csökönyösnek lenni Isten akaratával. Tessék csökönyösnek lenni azzal, hogy Istent akarom követni. Kérlek, ne fogadd el a hazugságot, a reménytelenséget.  „Itt is fáj, ott is fáj. Nekem már késő. Én már nem követhetem Istent. Majd a fiatalok! Ők kövessék. Nekem gondjaim vannak. Nekem rossz a hátam. Én nem tudok beszélni. Én nem tudok meglenni emberekkel. Még a gyülekezet is idegesít.”

Kérlek, tessék csökönyösnek lenni! „Ez az enyém. Én magamhoz öleltem.” Ez a különbség egy „bátortalan hahó és nem az enyém” és egy „határozott, csökönyös ez az enyém” között. Mi a helyzet? Ha abban jársz, ami biztos, akkor azok, amik nem olyan nyilvánvalóak, nyilvánvalóvá lesznek. Így működik az elhívás. Járj abban, ami nyilvánvaló, és aztán Isten vezetni fog. Ne légy türelmetlen, merj bízni Benne.

Mózes nyolcvan éves volt, és a szolgálatának a java még előtte volt. Nem vagy még nyolcvan? Jó hírem van: Még teljesen rendben vagy. Még jó időben vagy. Semmi gond! Lehet, hogy a legjobb negyven év még előtted van. A legjobb éveid lesznek! Mit szólsz ehhez? Járjunk Istennel. Ha fiatal vagy, ne mondd: nem tudom, nem értem. Merjünk menni előre!

Jer 8:20 a nyár elmúlt, az aratás véget ért, és mi nem menekültünk meg. Szeretnélek bátorítani, hogy tégy lépéseket az elhívásodban. Bátorítalak ebben. Ha ismered az ajándékaidat, használd azokat. Ha nem ismered azokat, akkor szükséged van egy szolgálatra. Mert amint szolgálsz, úgy lesz nyilvánvaló a dolog.

Néhány dolog még az elhívásról.

Mózesnek el kellett dobnia a botját, és be kellett dugnia a kezét. Ez a helyzet velünk is. Ahhoz, hogy elfogadjam Istennek az elhívását, az Ő akaratát, először meg kell látnom, meg kell értenem, mennyire problémás vagyok magamban. Meg kell értenem, hogy bennem mennyire nincs képesség arra, hogy Vele járjak, hogy erős legyek, hogy tökéletes legyek, hogy jó legyek, hogy akár megfeleljek, hogy akár alulról súroljam a lécet. Nem vagyok képes rá.

Amikor Mózes eldobta a botját, az kígyóvá vált, akkor menekült. „Te jó ég! Ez volt a kezemben? Ez az, amit csináltam?” Ez fontos dolog hívőként, hogy megértsük ezt, hogy megismerjük ezt. Minden, amit a világ tartogat nekünk bárhol – nem hazudok, elmehetsz akár Svájcba, ott is ugyanezt fogod találni –, hogy mindenben van méreg, mindenben van gond, mindenben van hiba, mindenben van hiábavalóság, üresség.

Semmi nem elégíti meg a szívemet. Semmi nem az igazi célom, amit ebben a világban találok. Nem véletlen. Ha olvasom a bibliámat, akkor tudom ezt. Mert 1Ján 2:15-17 leírja nekem, hogy minden, ami a világban van, abban van probléma. Amikor először meglátom, amikor először megértem, akkor visszaborzadok, és lehet, hogy azt mondom: „Én akkor nem is akarom ezt az egészet. Isten, ne mutass nekem többet. Nem akarom jobban tudni, hogy mekkora probléma van. Nem érdekel. Mert ha tudom, hogy mekkora gond van, akkor az felelőssé tesz engem. Úgyhogy, köszönöm, nem akarom.”

Mózes azonban visszajött, amikor Isten azt mondta neki. Aztán utána – és itt a rosszabbik hír – bedugta a kezét, kihúzta, és kiderült, hogy a szíve annyira gonosz, és annyira fertőző, hogy az elképzelhetetlen. Egy pillanat alatt megtörtént ez. Ez arról szól, hogy a szívem annyira gonosz, annyira fertőző!

Van itt egy probléma. A kígyótól elfuthatok, de ettől nem. Ettől nem tudok elfutni. A régi bűnös természetem, bárhova megyek, jön velem, és nincs apelláta. Ez ott van az életemben. Ettől nem tudok megmenekülni, ott van az életemben, és mindent megnyomorít: a kapcsolataimat, a házasságomat, a munkámat, még az örömömet is elrontja.

Ez olyasvalami, amit Istennek meg kell mutatnia nekünk. Látnunk kell. A hívő életedben ne lepődj meg, amikor beleakadsz abba, hogy mennyire gond, mennyire rövidlátó vagy igazából, és hogy mennyire nem vagy képes követni Istent. Nagyon sok hívővel találkozom, aki azt mondja: igen, én akartam követni az Urat, de aztán rájöttem, hogy mennyire képtelen vagyok, és feladtam.

Állj! Mit szólsz ehhez? Rendben. Visszaborzadsz tőle, de aztán gyere vissza Istenhez, és aztán Ő mutat neked választ. „Erre nem lehet válasz! Ez túl nagy gond! Az én bukásom olyan nagy volt, hogy nem lehet helyrehozni.” Isten azt mondja: „Én meg tudom tenni. Bízz Bennem! Gyere tovább! Menjünk tovább együtt! Nekem van tervem veled.”

1Kir 19-ben Illés belefutott ebbe. 1Kir 19:4-ben a vers végén azt mondja: Uram, kérlek, hadd haljak meg, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál. Van ilyen illúzió bennünk: „Én majd jobban teljesítek. Nekem ez menni fog. Én ezt meg tudom csinálni. Én ezt össze tudom rakni.” Aztán egy nap rájövök, hogy mennyire gyenge vagyok. Amiről Pál beszélt: nagy gyengeségben jöttünk közétek, és képtelenségben. Ez nem egy szép irodalmi kifejezés, hanem nagyon valós, az életünkbe vágó dolog.

Illés a rossz választ adta, azt mondta: „Istenem add, hogy meghalhassak, mert annyira elegem van magamból. Inkább haljak meg, mert már elég.” Isten azt mondja: „Nem! Nekem tervem van veled. Menjünk tovább. A gyengeségeddel nincsen baj. Gyere Hozzám a gyengeségeddel. Fordulj Hozzám.” Az nem akadály az elhívásodban, hanem igazából szükséges. Tudnod kell, hogy a te erőd nem képes. Az elhívásod egy értelemben nagyobb, mint hinnéd.

(Kérlek, figyelj erre, nagyon fontos. Ez olyan üzenet, ami tényleg az egész életünkről szól. Ha ez az első üzeneted itt, gyere el 5-6-7 alkalommal, hallgass meg néhány üzenetet. Megismersz minket, meglátod, hogy érdemes-e ide járni. Ez olyan üzenet, ami az egész életünkre szól.)

Az első gondolat az, hogy Isten elhívása nagyobb, mint ahogy meghatározzuk. Azt kérdezném:

–        Mi az elhívásod?

Könnyen mondhatná valaki:

–        Az, hogy lelkipásztor legyek.

–        Mi az elhívásod?

–        Az, hogy dalvezető legyek.

–        Mi az elhívásod?

–        Az, hogy segítő legyek a gyülekezetben.

–        Neked mi az elhívásod?

–        Az, hogy tanár legyek.

–        Neked mi az elhívásod?

–        Az, hogy apa legyek és üzletember.

–        Mi az elhívásod?

–        Az, hogy hidakat építsek Krisztushoz.

Mehetnénk végig. Szeretném mondani, hogy az elhívásod sokkal nagyobb ennél. Az olyan, mint amikor megkérdezel valakit az utcán: Te ki vagy? Azt feleli: Pénztáros. Vagy: Bankár. Vagy:… Nem, nem! Ez az, amit csinálsz. Az, hogy ki vagy te? – ez más.  Ugyanígy különbözik ez is.

„Te tolmácsnak vagy elhívva? Nem. Te valami nagyobbra vagy elhívva. Tanárnak? Igazgatónak? Pénzügyesnek? Nem. Te valami nagyobbra vagy elhívva.” Ezt úgy értem, hogy amit csinálsz Krisztussal, az fontos, de nem a végcél. Isten tartogat neked valami többet, valami nagyobbat. Merj többet kérni, többet várni.

Tekintsd úgy azt, amit csinálsz: „Rendben, ez az út, amin járok, de ez nem a cél. A család, a gyereknevelés gyönyörű dolog, de ez megy valahova, ez nem az életem. Ez nem az egész. Isten valami többet akar adni nekem.”

A másik oldalról. Az elhívásunk sokszor kisebb, mint hinnénk. Ez azt jelenti, hogy Isten azt mondja neked: Csinálj reggelit a missziós csapatnak! „Nem tudná valaki más megcsinálni?” Persze, meg tudná csinálni valaki más is, de mi van, ha Isten megkért rá? Vagy azt mondja: fizess be valakit a konferenciára Kaposvárra. Erre tuti, azt mondod: „Nem tudná ezt valaki más megcsinálni?” 🙂 Mi van azonban, ha Isten téged kért. Pici dolog, és azt mondom: Ez?

Volt egy szerzetes néhány száz évvel ezelőtt: Lőrinc testvér. Fantasztikusan írta meg az egészet. Ő konyhai szolgálaton volt. Aki volt katona, az tudja, hogy eggyel jobb, mint a latrina. Kicsivel jobb a konyhai szolgálat, de nem álom munka. Ez volt a dolga, ezt csinálta, és azt mondta: Rendben, ha ez az, amit csinálnom kell Isten akaratában, akkor bizonyára ebben találkozhatok Istennel. A mosogatásban. 🙂

Mit szólsz ehhez: a mosogatásban találkozni Istennel?  Igen. Írt egy fantasztikus könyvet is erről. Van egy könyv erről: Isten jelenléte, és megtalálni Istent kicsi dolgokban.

Erre gondolok, hogy egy kicsit olyan az elhívásom, hogy lépések vannak benne. Az elsőre azt mondom: „Micsoda? Ezt kéne csinálnom? Ezt?” Emlékszem, amikor a bibliaiskolában a rágógumikat vakargattuk a padlószőnyegből az istentiszteleti helyiségben. Része volt a takarítómunkának.

Tegyük föl, hogy meglépem ezt, és Isten továbbvezet, és azt mondja nekem: gyere erre. Azt felelem: „Hova? Komolyan? Oda? Hülyéskedsz velem? Oda? … Na, rendben, megteszem.” Aztán megyek tovább, és Isten megint mond valamit nekem, és vonakodom: Miért? – mint Mózes. Megvannak az épelméjű okaim, hogy miért nem kéne arra mennem, és aztán amikor mindennek vége, akkor azt mondom: „Nem! Csak nem akarok menni.”

Ez a nagyszerű benne, hogy az elhívásom igazából erről szól, hogy ott van Jézus. Nagyszerű hír, hogy az első lépcsőnél ezt nem látom. A másodiknál még mindig nem, a harmadiknál sem. Lehet, hogy a sokszázadiknál sem látom még, de a végén ott van Jézus, és az elhívásom igazából ez, hogy az én Uramat ismerjem.

A legnagyobb csapdája annak, ha nem járok az elhívásomban, az, hogy soha nem fogom megismerni az Ő minden ismeretet felülmúló szeretetét, Eféz 3:19. Megtörténhet ez velem, hogy hívő vagyok, de mindig kételkedem, hogy szeret-e Isten. „Vajon van-e célja velem? Vajon szeret-e engem? Tartunk-e valahova. Van-e értelme ennek?” Isten azt mondja: „Figyelj! Én adtam neked egy utat erre, de merd megtenni a lépéseket, merj Velem járni.”

Szeretnélek bátortani ebben, hogy ezen a nyáron legyen terved arra, hogy közel húzódsz. Gyere a konferenciára! Ha nincs rá pénzed, akkor imádkozz és tervezz. Akkor is tervezd, hogy jössz. Imádkozz érte. Legyen terved erre a nyárra. Nézz körül, vegyél részt egy szolgálatban, ne lassulj meg. Persze, pihenj, élvezd a közösséget. Ez a jó hír benne, hogy ez buli, ez igazán jó, de a másik oldalról: találjunk valami többet.

Tegnap az esküvőn annyira élveztük a gyülekezettel lenni, közösségben lenni, beszélgetni, és órákon át csak ücsörögni és élvezni a közösséget. Bátorítalak erre, hogy találd meg ezeket a helyeket, ezeket a lehetőségeket. Ne mulasszuk el. Annyi jó magyarázatunk van, és van rossz is, de nem érdekes. Merjünk járni Ővele, és merjünk menni előre az Ő elhívásában.

Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy a Te elhívásod az életünkben nagyobb is, mint hinnénk, és kisebb is, mint hinnénk. Nagyobb a célja és kisebb lépésekből áll, mint gondolnánk. Urunk, köszönjük Neked, hogy többet tartogatsz nekünk, és habár nem látjuk, hogy az út hova vezet, de Urunk, járni akarunk ebben. Ámen.

Kategória: Egyéb