Mi haszna a kereszténységnek? & Milyen nagy a te Istened?

2016 február 28. vasárnap  16:00

P. Kende

Amint a társadalmunk, a kormány ránéz a kereszténységünkre, felteszi a kérdést, hogy mire jó ez nekünk. Haszonelvű a gondolkodásmódjuk. „A ti kereszténységetek mit használ nekünk, miért jó nekünk?”

Nyilvánvalóan a kereszténység történelmileg rengeteg karitatív tevékenységet végzett. Nagyon sokat tett az oktatásért; a kereszténység az, amely nagyon toleráns más vallások felé; keresztények voltak, akik törődtek a betegekkel, amikor más nem; de a kereszténység munkája igazán nem társadalmi szinten folyik. A Biblia egyenesen azt mondja: Hagyjátok őket!; Mát 15:14. Istennek nem a társadalom jóvá, kényelmessé, széppé tétele az elsődleges munkája, de a kereszténység sokat tesz a társadalomért.

A kereszténység munkája másik szinten, a személyek szintjén zajlik. Az életünk megváltozott. Ez igaz. Ez annyira igaz, hogy ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem követném Krisztust. Ha a belépési feltétel a gyülekezetbe vagy a kereszténységbe az lenne, még az ajtóra is ki lenne írva: Csak jó embereknek!; nem tudom, hányan lennénk itt. 🙂 Én valószínűleg nem lennék itt. A másik az, hogy ha ez az egész arról szólna, hogy egy nagy csapat jó ember tesz jó dolgokat, akkor valószínűleg már régen meguntam volna. Itt hagytam volna az egészet, pusztán azért, mert unalmas.

Úgyhogy az életemben van egy változás. Bejöttem, és nem voltam rendben. Azt hittem, hogy rendben vagyok, de nem voltam igazán rendben. Aztán megváltozott az életem. Nem lopok, nem szitkozódom, nem játszom szerencsejátékokat, nem csalom meg a feleségem, és nincs rendben az otthonomban horrorfilm nézése. Az életem megváltozása nem itt, a negatív területen történt. Nem arról szól, hogy ha nem teszed ezeket a dolgokat, akkor rendben vagy.

Hanem az életem azáltal változott meg, amit kaptam a kereszténységemben. Kaptam egy közösséget másokkal, akiknek az élete szintén átalakult, és ez megváltoztatta az életemet. Kaptam szolgálatot a kereszténységben veletek együtt, ahol nem számolom, hogy mit kapok belőle, és nem méregetem, hogy mennyibe kerül. Kaptam egy nagyon pontos tanítást, egy meghatározó tanítást az életemre a Bibliámból, és ez megváltoztatta az életemet.

Az, amit a kereszténység tesz a társadalomban, az látható, és ami az életemben történt az is látható, de azt gondolom, hogy a kereszténységnek a legnagyobb feladata ma az, ami a nem láthatóban van, a nem nyilvánvaló dolgokban, abban, amit Isten csendben munkál.

Arra gondolok, hogy amikor elfogadtam Jézust, akkor a szívemnek új fókusza, új iránya lett. Nagyon valós értelemben addig minden mondatom úgy kezdődött: Én! „Én szerintem… Az én véleményem… Én úgy látom…” – minden így kezdődött. Amikor Jézusban hittem, akkor 2Kor 5:17 vadonatúj fókuszom lett, minden újjá lett. Azaz az „Én… Én… Én… enyém… nekem… hozzám… tőlem… rólam… felém…” élet, az az élet, amibe belemegyünk olyan könnyen mindannyian, az kikerült az életemből. Ez olyasmi, amit más nem lát. Lehet, hogy nem is tudom jól elmondani. Ám azt hiszem, hogy itt van Istennek a legnagyobb munkája ma.

Amikor megkaptam a Szent Szellemet, amikor újjászülettem, akkor kaptam egy új erőforrást. Új erőforrást kaptam a gyengeségeimmel, a bűnömmel szemben. Róm 8:2 ez a Szellemnek a törvénye az életemben. A kereszténységben a legtöbb növekedés arról szól, hogy megtanuljam használni ezt az erőforrást. Ez olyasmi, amit nem tudok megmutatni másoknak. Ez olyan, ami az életemben történt, a szívemben belül, csendben, rejtetten történt.

Zsolt 97:2-ben arról beszél, hogy Istennek a munkája felhőben és homályban van, elrejtve. Rejtve zajlik, nem látható. Amikor jöttem az Atyához Jézusban, akkor Ján 10:29, 14:27 olyan biztonságot, olyan békességet kaptam Tőle, ami elképzelhetetlen lett volna nekem, és amit senki nem vehet el tőlem.

Azt akarom mondani, hogy amit a bibliai kereszténység nyilvánvalóan tesz, az csodálatos. Mindnyájunk életéhez hozzáadott, és még azokéhoz is, akik nem hisznek igazán. Őket is érinti ez. Viszont nem ez a legnagyobb dolog. A csendes munkája Istennek sokkal fontosabb. Ez azért érdekes, mert mások nem láthatják. Ezt nem tudom igazán megmutogatni. Ezzel nem tudok dicsekedni. Még amikor beszélek is róla, mint most, lehet, hogy nem jön ki jól. Lehet, hogy furcsán jön ki, nem tudom. Lehet, hogy nem tudom jól elmagyarázni. Istennek a munkája, ahol senki nem látja, nagyon fontos.

Szeretnélek ezzel bátorítani, hogy Istennek ez a munkája zajlik az életedben. Lehet, hogy valaki azt mondaná: „Mi történik veled? Látod, hogy semmi nem történt! Hittél Jézusban, és semmi nem történt, semmi sem változott!” Ne veszítsd el a hited! Ne veszítsd el az örömöd! Istennek a legnagyobb munkája az életünkben nem az, amiket mások láthatnak. Főként ne veszítsd el a fókuszodat, az összpontosításodat. Ne kezdj magadra nézni, és ne kezdd méregetni magad! Istennek ez a munkája benned a legnagyobb jelentőségű. Ámen.

 

P. Bob Colban

Azon gondolkodtam, hogy nyilván valami hatalmas dolog fog történni a következő héten. Itt a EUROCON! Azon tűnődöm, hogy annyi ember hogyan fog elférni ebben a teremben.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de ahogy a konferenciáért imádkoztam, azt kértem: „Istenem, szólj hozzám! Uram, ha van valami, amit szeretnél megmutatni nekem személyesen, akkor segíts, hogy észrevegyem, hogy meghalljam!” Azt gondolom, hogy mi valamennyien keresztények egyetértenénk abban, hogy a szívünk arra vágyik, hogy tudjuk, Isten mit akar mondani nekünk. Akár tizenévesen, akár huszonévesen, vagy ötven-hatvan-hetven évesen ugyanúgy megvan ez a kérdésünk: „Uram, mit tartogatsz számomra? Uram, kérlek, szólj hozzám! Uram, tedd világossá számomra, hogy mi a Te akaratod az életemmel!”

Sokszor, amikor eljövünk ilyen konferenciákra, akkor Isten nagyon személyes, és szól hozzánk. Voltak már ilyen konferenciák, és néhány éve volt egy pásztori elvonulás, amiről tudom, hogy akkor Isten nagyon világosan, nagyon pontosan szólt nekem dolgokról.

Most arról szeretnék beszélni, hogy mi történik ezzel. Más szavakkal, Isten szól hozzánk, lehet, hogy ad nekünk egy látást, lehet, hogy megérinti a szívünket bizonyos területen, útmutatást ad nekünk, választ ad bizonyos szükségünkre, és ahogy halljuk, izgatottak leszünk efelől. „Istenem, köszönöm, hogy szóltál hozzám!” Nagyon sokszor azonban az történik, hogy évekkel később egyszercsak megkérdezzük: „Te jó ég! Mi is történt ezzel? Annyira izgatott voltam, ami felől Isten szólt hozzám!”

Emlékszem, amikor az egyik pásztori elvonulás után hazatértem, leültem a feleségemmel, és beszéltem neki ezekről a csodálatos dolgokról. Most, így két év távlatából már csak egy távoli emlék. „Istenem, Te szóltál hozzám valamiről, és én megengedtem, hogy kicsússzon a kezemből.” Hogy történik ez?

Nehémiás is olyan helyzetben volt, ahol Isten nagyon világosan szólt hozzá. Nehémiás idejében Izrael gyermekei fogságban voltak. Ezsdrás könyvében olvassuk, hogy a perzsa király megengedte bizonyos számú izraelitának, hogy visszatérjenek a földjükre. Visszatértek és kezdték újjáépíteni a templomot, újjáépíteni a várost, amit korábban elpusztítottak. Sok évvel később, most Nehémiás fogoly. Izraelita, akit a perzsák tartanak fogva.

Neh 1:2 hozzám jött egyik atyámfia, Hanáni, és vele együtt néhány Júdából való férfi. Tudakozódtam tőlük a fogságból maradékként megmenekült júdaiak felől és Jeruzsálem felől.

Nagyon egyszerű a kérdés. Találkozik valakivel, aki éppen akkor tér vissza Jeruzsálemből, és megkérdezi, hogy hogyan élnek ott a zsidók. „Hogy van az én népem?” Mi is feltennék ezt a kérdést ugyanebben a helyzetben. A választ a következő versben találjuk:

Neh 1:3 Azt mondták nekem: A fogságból megmenekült júdaiak maradéka ott, abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban van. Azonfelül Jeruzsálem várfala csupa rés, kapui pedig tűzben égtek el!

A hír nagyon nem jó. Nem megy jól az emberek dolga. Aztán látjuk Nehémiás válaszát:

Neh 1:4 Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és keseregtem, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.

Nyilvánvaló, hogy Nehémiást megérintette ez a hír. Szeretek erre így gondolni, hogy biztos sokan hallották ezt a hírt. Mi is hallottunk hasonló híreket, amikor megkérdeztük: Hogy van XY? Mire azt felelik: Nem túl jól. „Akkor imádkozom érte.” Nincs semmi rossz ezzel a válasszal kapcsolatban. Biztos vagyok abban, hogy sokan hallottak arról, hogy milyen helyzetben vannak a zsidók Jeruzsálemben, de Nehémiást megérintette ez a hír. Rá terhet tett ez a hír. Megtörte.

Isten valóban megérintette ezzel. Isten valóban odatett valamit a szívére. Mondhatnánk ezt úgy is: Isten látást adott neki, amitől nem tudott megszabadulni. Nehémiás hallja ezt, reagál is erre, de mégis az élet megy tovább. Ez történik velünk, hívőkkel. Szeretnénk megismerni Isten akaratát. Isten kijelenti számunkra az Ő akaratát. Aztán kezdjük úgy látni, hogy akadályok egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek, Isten pedig egyre kisebbé és kisebbé válik az életünkben.

Nehémiás mondhatta volna magának: „Várjunk csak kicsit! Mit tudok tenni én efelől? Hát itt vagyok, fogoly vagyok! Uram, én semmit sem tudok kezdeni ezzel, hiszen én itt fogoly vagyok. Uram, mit tehetnék én efelől, hiszen én a király pohárnoka vagyok, nem szaladhatok el csak úgy! A király úgysem engedné meg, hogy elmenjek. Különben is csak egyedül vagyok ebben, mit tehetnék ilyen nagy szükségért?! Uram, nincsenek forrásaim arra, hogy újraépítsem a falakat. Uram, azt is tudod, hogy az út oda nagyon veszélyes. Aztán mit mondjak én? Senki sem fog hallgatni rám, ki vagyok én?”

Ez történik. Amikor Isten szól hozzánk valami felől, így kezdünk el gondolkodni. A lelkesedés, a látás, amit Isten a szívünkre helyezett valamivel kapcsolatban, amiről tudjuk, hogy Isten szólt hozzánk, azzal szemben hirtelen mindenféle akadályok merülnek fel. Így gondolkodtam efelől, hogy van a látás, amit Isten adott nekünk, és olyan, mintha kipukkadna, mint egy luftballon. Azt mondjuk: „Ez úgysem fog megtörténni! Én ezt soha nem tudnám megtenni, mert ki vagyok én?” Gondolkodtál már így? Mentél már keresztül ilyen gondolkodáson? Vagy én vagyok az egyetlen, aki valaha gondolkodott így? Igazából lehet, hogy így van.

Tehát mi történik? Hirtelen a problémák, az akadályok annyira megnőnek! Tudod, amikor a problémák annyira megnőnek, akkor mi Istent nagyon kicsivé tesszük. Hol van itt Isten a képben? „Ki vagyok én, Uram? Mit tehetnék én? Nincsenek nekem erőforrásaim. A király soha nem enged el. A családom soha nem enged el.” „Nem tudok bibliaiskolába járni, túl öreg vagyok már ehhez! / Nem tudok bibliaiskolába járni, még túl fiatal vagyok! / Nem tudok menni a gyerekeim miatt!” „Missziós mező? Uram, viccelsz velem? Semmim sincs!” Hirtelen ezek az akadályok betöltik a teret, és a sarokban csücsül az icipici isten, akit teljesen figyelmen kívül hagyunk. A problémák hatalmasra nőnek, Isten pedig nagyon kicsi lesz.

Isten elhív minket, a szívünkre helyez dolgokat, pontosan tudva, hogy képtelenek vagyunk azokat megcselekedni. Amikor az Úr szólt 2Móz 3-ban Mózeshez, és elmondta neki, hogy meg fogja szabadítani Izrael fiait Egyiptomból, akkor hogyan reagált erre Mózes? Ugyanezt kérdezte ő is: Ki vagyok én? Aztán pedig azt mondta: De mit mondjak? Aztán kifogást keresett: De nem tudok szépen beszélni. Aztán: „Mi lenne, ha valaki mást küldenél? Például Áront, ő sokkal jobban tud beszélni.” Egyik kifogás jött a másik után. Azért, mert mi magunkat nézzük, a saját képességeinkre tekintünk. Ahogy p. Kende mondta: Én, én… én tudom, én képes vagyok…; ahelyett, hogy Istenre néznénk. Nem az icipici istenre a sarokban, aki nem nagyobb nálam, hanem arra az Istenre, Aki nagyobb mindennél.

Isten elhívott minket. Ő fog gondoskodni. Tetszik, ahogy Isten válaszolt Mózesnek, amikor ő megkérdezte: Ki vagyok én, Uram? Ez volt Isten válasza: Én veled leszek, minden bizonnyal! Tetszik, hogy ezt mondta. „Mózes! Most komolyan azt gondoltad, hogy azt várom el tőled, hogy egyedül csináld? Én veled leszek. Ismerlek, Mózes, és tudom, hogy egyedül nem fog menni.” Úgyhogy Mózesnek már eleve feltételeznie kellett volna, hogy Isten vele lesz.

Jób 38-ban Isten szól Jóbhoz és a barátaihoz, akik egészen addig próbáltak rájönni Jób problémájára. Harminchét fejezeten keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi Jób problémája, de földi nézőpontból nézték, ahelyett, hogy Isten nézőpontjából nézték volna. Időnként majdhogynem vádolták Istent. Aztán ebben a fejezetben Isten közvetlenül szólt Jóbhoz.

Jób 38:1-4 Ekkor így felelt az ÚR Jóbnak a forgószélből: Ki akarja elhomályosítani az örök rendet tudatlan beszédével? Nosza, övezd föl derekadat férfiasan, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!

Aztán a fejezetben tovább Isten tulajdonképpen azt mondja Jóbnak: „Ott voltál, amikor megteremtettem ezt a Földet, amikor határt feszítettem felette? Jób, ott voltál, amikor azt mondtam a büszke hullámoknak, hogy eddig, és ne tovább? Jób, ott voltál Velem? Tudsz mindent?” Igazából azt mondja Isten Jóbnak: Én olyan Isten vagyok, ami sokkal nagyobb annál, mint ahogy te gondolnád!

Ha belegondolunk – sokan már sok éve hívők vagyunk itt – elképesztő, hogy még hívőkként is mennyire kicsivé tehetjük Istent! Kis ellenállással szembetalálkozunk, és máris összeomlunk. „Ó, ez mostmár nem történhet meg! Ezt mostmár soha többé nem tudom megcsinálni.” Valaki mondott valamit, ami kicsit elbizonytalanított, és: Mostmár nem történhet meg! Hol van azonban Isten a képben? A munka, amire el lettünk hívva, soha nem rólunk szólt. Ez mindig is Őróla szólt. Valami miatt megbotlunk, és elterelődik a figyelmünk.

Néha úgy érzem magam, mint egy vakond. Egyfolytában a föld alatt van. Időnként kidugja a fejét, körülnéz, hogy mi is történik. Volt egy játék korábban, ami arról szólt, hogy a vakondot el kellett találni. Volt egy ütő, és amikor a művakond kidugta a fejét, akkor le kellett ütni. Néha ilyenek vagyunk. Isten valamit a szívünkre helyez, teljesen izgatottak leszünk felőle, aztán valaki jól fejbe csap, és azt mondja: „Hogy gondolkodhatsz a dobozon kívül?! Csak menj vissza a helyedre! Jó, az rendben van, hogy jársz a gyülekezetbe, de ezen túl semmit se gondolj! Missziós mező és te? Viccelsz? Az p. Schallernek szól, és másoknak. Te csak te vagy! Gyerünk már, vissza a dobozba!”; és bumm! rá a fejedre. „Csak vissza a lyukadba! Hagyd abba az álmodozást! Tedd félre a fantáziádat, és gyerünk vissza a dobozba!” Legtöbbször nagyon alázatosan vissza is húzódunk a lyukba. Sokszor eléggé hosszú ideig lenn is maradunk, csak azért, mert valaki fejbe csapott.

Most azonban Istenről beszélünk. A mindentudó, mindenütt jelenlévő, mindenható Istenről beszélünk. Aki megteremtette a világegyetemet hat nap alatt a semmiből. Aki a szavával létrehozta. Ez az Isten azt mondja: „Figyelj csak! Szeretném, ha ezt tennéd.  Én nagyon is képes vagyok arra, hogy képessé tegyelek téged arra, amiről te azt mondod, hogy te azt képtelen vagy megtenni. Mert Én Isten vagyok, te pedig nem.”

Róma 1-ben beszél arról, hogy az emberek elutasították Istent, és állatok és emberek képmására cserélték. Mindazok a hamis istenek, amiket a világban látunk, nem nagyobbak azoknál az embereknél, akik készítették azokat. Ezek a képmások emberek, állatok, aranyborjú, vagy bármi másnak a képe. Azt a hatalmas Istent lefokozták egy aranyborjúra, és nem tudnak azon túl gondolkodni. Csak azt akarom mondani, hogy hívőkként ez velünk is megtörténhet. Az ördög szeretne megrabolni minket attól a látástól, attól a tehertől, amit Isten a szívünkre helyez. Azt mondom ma, hogy ne hagyd, hogy ez megtörténjen! Mert Isten nagyon is képes.

Neh 1:3-ban arról olvastunk, hogy Nehémiás kapott egy terhet Istentől. Aztán imádkozik:

Neh 1:5 Ezt mondtam: Kérlek, URam, mennynek Istene, nagy és rettenetes Isten – ami azt jelenti, hogy tiszteletre, csodálatra méltó Isten –, aki irgalmasan megtartod a szövetséget azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják!

Nagy Istenhez imádkozott. Nehémiásnak nagy Istene volt. Nehémiás Istene olyan Isten volt, Aki csodálatot keltett. Amit Isten a szívére helyezett, az imára vitte őt. Négy hónapig imádkozott.

A 2. fejezetben négy hónap után ott áll a király színe előtt. Nagyon fontos munkája volt, ő volt a pohárnok. Ha szomorú arccal ment a király elé, esetleg szomorú volt, akkor a király akár meg is ölethette. Ez alkalommal Nehémiás nem tudott mit tenni, akkora nagy volt a teher a szívén.

Neh 2:2a Ezért így szólt hozzám a király: Miért szomorú az arcod? Hiszen nem vagy beteg!

„Semmi baj sincs veled! Akkor miért vagy szomorú?” Nehémiás azt feleli: Az én népem állapota miatt Jeruzsálemben.

Neh 2:4 Azt mondta nekem a király: Mi az, amit kívánsz? Én pedig könyörögtem a menny Istenéhez,

Ez csodálatos. Itt a király, aki megölethette volna ezért, hogy szomorú az arca. Megölethette volna azért is, mert bármit mer kérni a királytól. A király megölethette volna már csak azért is, hogy szól hozzá. A király alapjában véve csak azt mondja itt: Add elém a kívánságodat. Micsoda fordulat ez az eseményekben!

Négy hónapnyi ima, és a király azt kérdezi utána: Mondd, mit akarsz! Ő pedig azt feleli: Uram, ha rendben van ez, akkor hadd menjek el Jeruzsálembe! Ez nagy bátorság. A király azt feleli: Persze, rendben! Nehémiás elcsodálkozik: El sem hiszem, hogy igent mondott. A királynak egyetlenegy kérdése van: Meddig fogsz ott maradni? Aztán még hozzá teszi: „Van szükséged még valamire? Adjak még valamit?” Nehémiás azt mondja: „Ha már így megkérdezted, egy kis fa jól jönne, hogy a kapukat abból elkészítsem. És jól jönne egy-két levél is, ami biztosítja az utamat. Esetleg kormányzónak is kineveznél?” Úgy értem, mindazokról a dolgokról, amik akadályozhatták volna őt, a király gondoskodott.

A Bibliában azt olvassuk, hogy a király szíve az Úr kezében van. Aztán azt is mondja, hogy úgy tudja irányítani, ahogy egy folyót is irányít. Micsoda válasz ez a királytól! Elképzelem Nehémiást, ahogy egyik kérését a másik után a király elé tárja, és azt mondja: „Istenem, csodálatos vagy! Olyan hatalmas Isten vagy! Csodálatra méltó Isten vagy! Te messze túlmész azon, amit valaha is kértem.” Ez Nehémiásnak a válasza. Nem az történik, hogy fejbe csapják, és visszahúzódik a lyukba, hanem nem hagyta, hogy ez a teher eltűnjön a szívéről.

Amikor Isten ad nekünk egy ilyen terhet, amikor Isten elhív minket egy konkrét dologra, akkor lesz ellenállás. Mindig lesz ellenállás. Emlékszem arra, amikor Isten elhívott minket a feleségemmel, hogy menjünk bibliaiskolába. Talán a harmincas éveim közepén jártam, volt három gyerekünk, egy házunk, volt egy üzletem, és hirtelen Isten szólt: Azt akarom, hogy bibliaiskolába menj. Annyira világos volt ez!

Fel kellett számolni ehhez az üzletemet, kellett találnom egy munkát, és családomat át kellett költöztetni. Annyi mindent el kellett végeznünk, és három hónapunk volt erre! A családom azt kérdezte: „Mit csinálsz most? Félredobod a karriered! Végre vettél egy házat, és most eladod?” Emlékszem, az édesanyám azt mondta: „Éppen most kezdtél el normálisan viselkedni. Most pedig ezt csinálod?” Aztán az igazán kemény rész egy évvel később jött. Újra megtettük mindezt, hogy Baltimore-ba költözzünk.

A lényeg, amit ezzel szerettem volna mondani, az, hogy annak a nyárnak a három hónapja alatt, attól kezdve, hogy Isten elhívott minket bibliaiskolába, szeptember elejéig, amikor odaköltöztünk, nagyon nagy volt az ellenállás. Már csak két hétre voltunk a költözéstől, de még nem volt munkám, és még nem volt hova költözzünk. Még nem adtuk el a házunkat, de két-három héten belül költöznünk kellett. Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna. „Nem mész te bibliaiskolába! Csak vissza a lyukba!”

Három héten belül eladtuk a házat, vettünk egy házat, lett munkám, a gyerekeim keresztény iskolába kezdtek járni, és mi pedig ott voltunk a bibliaiskolában. Ez mind megtörtént három héten belül. Ez Isten! Miközben benne voltunk ebben a folyamatban, fogalmunk sem volt, hogy ez hogyan fog megtörténni. Mert Isten ugye nem adja meg nekünk a tervet előre, hogy hogyan is történnek a lépések. Viszont azt a Bibliában mindenhol mondja nekünk: „Én nagy Isten vagyok. Olyan Isten vagyok, Aki meg tudja tenni a lehetetlent.”

Kölcsönt vettem fel, hogy megvehessem a házat, munka nélkül. Nem volt munkám, nem volt bevételem, és ott ültem szemben azzal az emberrel, aki azt kérdezte: „Házat akarsz venni, és munkád sincs? Még el sem adtad az előző házat, és másikat akarsz venni?” Én szó szerint azt kérdeztem tőle: Hát akkor menjek? Azt felelte: „Á, még ne! Maradj egy kicsit.”; és megkaptuk a kölcsönt, és megvettük a házat. Ilyen Istent szolgálunk. Azt az Istent, ahol a király megadott arra mindent Nehámiásnak, ami útjába állhatott volna.

Neh 6:15-16 A várfal Elúl hónap huszonötödik napján, ötvenkét nap alatt készült el. Amikor ezt meghallották ellenségeink, megrettent minden nép, amely körülöttünk élt, és igen összeestek a saját szemükben, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével vittük végbe ezt a munkát.

Mit mond? Azt, hogy az ellenségeik, akik próbálták megakadályozni őket abban, hogy felépítsék a falat, és a körülöttük lévő népek, akik szintén próbálták megakadályozni őket a fal építésében, amikor látták, hogy a fal ötvenkét nap alatt felépült, akkor egyetlenegy reakciójuk volt erre. Felismerték, hogy Isten segítségével vitték végbe ezt a munkát. Nehémiás csodálatos munkát végzett, de Istené lett a dicsőség.

Bármi legyen is ez az életünkben személyesen, lesznek akadályok, lesznek, amik gátolnak minket, de tudod mit? Amikor átverekedjük magunkat azokon, és hitben járunk, és azt mondjuk: Istenem, nem tudom, hogyan fogod megcsinálni, de tudom, hogy meg fogod tenni!; akkor Isten fog megdicsőülni ebben. Ezt akarjuk, hogy Övé legyen a dicsőség, és ne a miénk.

Ámen.

Kategória: Egyéb