Ez a beszélgetés Az odafelvalókkal törődjetek & Isten szőttese c. üzenetekhez kapcsolódik. (2017. február 5. vasárnap 16:30)
P. Julian: Mennyire ragaszkodunk mi hívők még a régi élethez! Igen, itt élünk a világban, vannak emberek körülöttünk, dolgozunk, vannak családjaink. Aztán azt kérdezzük: „Hogy működik mindez? Ez csak egy álom? Vagy pozitív gondolkodás? P. Julian, neked talán nincsenek problémáid?” Vannak, de ez a valóság igazából, az új életünk a valóság, amit Isten nekünk adott. Ez nem csak a pásztornak szól, nem csak a misszionáriusoknak szól, hanem mindnyájunknak szól. Beszélhetünk erről, mert ezt éljük.
Emlékszem, amikor először kihívott valaki engem az evangelizáción. Igazán démoninak mondhatnánk, az a férfi megkérdezte tőlem: „Azt próbálod mondani nekem, hogy te nem vagy bűnös? Azt akarod mondani nekem, hogy nincsenek kísértéseid?” Fiatal voltam, és nem tudtam akkor, hogy mit válaszoljak. Úgyhogy abban a pillanatban így meg lettem félemlítve. Azt hiszem, valaki más is volt velem akkor.
Aztán hazamentem, és nyugtalan volt szívem. Kezdtem gondolkodni erről, és Isten szólt hozzám, hogy ez valójában nem rólam, nem rólunk szól. Vannak kísértések, de Sátán nem érinthet meg bennünket Krisztusban. Megkísértheti az óemberünket, és vétkezhetünk az óemberünkben, de Krisztusban, az új teremtésben olyanok vagyunk, mint Krisztus; és arra vagyunk elhívva, hogy Krisztusban éljünk, és az új életben járjunk.
Tudom, hogy elvétjük ezt, de ugyanakkor ez is része annak, amint növekszünk az érettségünkben. Az érettség nem arról szól, hogy nem bukunk el, hanem felállunk, és megvalljuk. Abban járunk, akik vagyunk. Krisztusban vagyok, Isten gyermeke vagyok, van életem, van jövőm.
Nagyon sokszor az életemben próbáltam küzdeni, harcolni a bűn ellen. Arra gondoltam, hogy talán próbálkoznom kéne, hogy ne vétkezzek. Emlékszem, hogy amikor elbuktam abban, akkor nem mentem a gyülekezetbe. Otthon maradtam, sírtam, imádkoztam: „Uram, segíts! Nem vagyok méltó.” Aztán egy idő után elmentem a gyülekezetbe, és a pásztor azt kérdezte: Hol jártál? Egyszer azt feleltem neki: „Féltem. Féltem, hogy meglátod rajtam, hogy vétkeztem.” „Én már annyiszor láttam ezt!” 🙂 Aztán bátorított engem.
Amikor te gyenge vagy, akkor gyere ide. Mert a Krisztus Teste bátorítani fog téged. Erőt fogsz kapni. Így tanulunk meg járni, és ez az, ahogy bátorodunk abban, akik vagyunk Krisztusban.
Nagyon sokszor azon is gondolkodtam: Mi van, ha nem érzek bűntudatot? Mi van, ha nem érzek kárhoztatást? Elhagyod a bűnödet, megvallod, és hiszel, és tudod, hogy Isten megbocsátott neked. Nem azt mondom, hogy félvállról vesszük a bűnt, és azt mondjuk: Csinálj, amit akarsz! Mert a Biblia azt mondja: Aki Istentől született, az nem vétkezik. Ez az életünk Krisztusban.
Amikor Krisztusban élünk, akkor nem tudunk vétkezni, akkor nem lehet megkísérteni. Nem lehet megérinteni minket. Tulajdonképpen, amikor elbukom, az megmutatja, hogy hol vagyok. Akkor a régi emberben működöm. Akkor a nem az odafelvalókkal törődöm, hanem akkor a porban járok, és a porhoz ragaszkodom, és így bukom el. Persze van a szellemi háborúság, és tudjuk, hogy az ellenség erős, de ugyanakkor megvan nekünk Krisztus természete, és megvan nekünk az Ő fegyverzete. Úgyhogy ha ebben járunk, senki nem érinthet meg minket.
Tetszik ez nekem nagyon, hogy mi vagyunk az új teremtés első zsengéje. Mi vagyunk az első új teremtés. Most azt leplezzük le, ahogy majd lesz a mennyben, az új földön, az új mennyben, az új Jeruzsálemben, hogy hogyan fogunk Krisztussal élni. Nagyon tetszik ez nekem. Ámen.
Hozzászólás – p. Alexej: Azon a gondolaton tűnődtem: sokkal inkább. P. Kende említette ezt az üzenetében. Időnként arra gondolunk: Jézus fizetett az én bűnömért és bevégezte a munkát. Ez igaz, de van sokkal több. Egy kicsit tovább kell mennem a gondolataimban. A kérdés az, hogy mi ez a sokkal inkább. Szeretném megosztani veletek, amit a moszkvai konferencián megosztottam. Mellesleg nagyszerű idő volt. Több mint száz ember volt, és -25°C odakinn. Az emberek jöttek, és mondták: Ó, olyan hideg van! Mi pedig éreztük az egységet. Mindenki fázott. 🙂 A pulpitus azonban izzott.
Úgyhogy a „sokkal inkább”-ról beszélünk. Ján 16:5-ben Jézus a tanítványaihoz beszél. Csak egy pillanatra képzeld el ezt a témát! Azt mondta: El kell mennem!; és ők annyira elbátortalanodtak! „Jézus, maradj velünk! Annyira elszomorít minket, ha Te elmész.” Mondott valamit azonban, ami nagyon megáldott engem, és ebben a kifejezésben látom a választ a „sokkal inkább”-ra. Azt mondta: Jobb nektek, ha Én elmegyek. Amikor Jézus mondta: jobb nektek; akkor Ő valójában azon gondolkodott, arról beszélt, hogy mi az, ami jobb nekünk, hogy mi az, ami legjobb a számunkra. Mert Ő bevégezte a munkát a kereszten, de van ennél több is. Mert fizetett a bűneinkért, de ennél van még több is. Ez nagyon gyakorlatias.
Azt mondta nekik: „Ha Én nem megyek el, akkor nem jön el a Szent Szellem. Ha viszont Én elmegyek, akkor Ő eljön, és vigasztal benneteket.” Annyi baj van mindazzal, amit megélünk, ami gondunk van. Az elsődleges problémánk a magány. Amikor magányos vagy, szükséget szenvedsz, akkor valaki bátorítson, öleljen meg, adjon egy csókot, mondja a megfelelő szavakat. Azután jól érezzük magunkat.
Jézus azt mondta: „Sokkal több is van! Amikor felmegyek, akkor eljön a Szent Szellem belétek. Ő veletek lesz, és megvigasztal. Soha nem leszel egyedül. Ő adja nektek az Én békémet, az Én örömömet; az Én látásomat átadja nektek. Emlékeztetni fog mindenre, amiről beszélek. Ő fogja ezt megtenni. És örömötök lesz.” Úgyhogy az egyik dolog, hogy fizetett minden bűnünkért, de a másik dolog, hogy Jézus elküldte a Szent Szellemet, Aki Isten.
Gondolkodj így, hogy bennünk van Isten. Igaz ez? Valós? Érzékelem? Mi ez? Ez az egész valós. Ahogy p. Julian prédikált erről: ez egy új teremtés, és szó szerint bennünk Isten él, és Ő nem vétkezhet, és Ő újat hozott létre bennünk, ami megjelenik kívül is. Ő ezen dolgozik. Más szavakkal szólva, Jézus bevégezte a munkát a kereszten, igen, de a Szent Szellem elkezdte a munkát bennünk azért, hogy Jézus látható legyen bennünk. Ez csodálatos? Szerintem igen, az!
Amikor helyzetekkel küzdünk, amikor nem tudjuk, mit kéne csinálni, magányosnak érezzük magunkat, depressziónk van, abban az időben mit kell tennünk? Mert a Bibliám nem azt mondja, hogy Jézus volt vagy lesz, hanem Ő az „Én vagyok”. Ez azt jelenti, hogy Ő ebben a pillanatban, jelenleg valós, Ő jelen pillanatban velem van, csak éppen nem vagyok tudatában. Amikor azt mondtam: „Uram, most depressziósnak érzem magam. Tényleg magányosnak érzem magam.”; úgy érzem, meg kell csókolnia, vagy mondania kéne valami szépet nekem.
Mi az, ami a legjobb döntésem ebben a pillanatban? Ő elmondja nekünk. Mert Ő a javunkat akarja. Ő mellettünk áll. Ő nem ítél meg minket soha, mert Őt megítélték miértünk. Szerintem ez gyönyörű. Tetszik ez neked? Ez nagyszerű! Ámen.
P. Kende: Egy gondolat a „sokkal több” gondolatról, ami csodálatos gondolat. Mert amikor lemaradok erről, akkor lesz unalmas a kereszténységem. Mert ismerem az igazságot, de nem a személyes oldalát, hogy Ő bennem él.
Amikor Jézus Ján 4-ben az asszonyhoz beszélt, ő azt mondta: A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. Az egyik hegy és a másik hegy, csak ennyi a különbség, de soha nem mondta, hogy ők kit imádnak. Jézus azt mondta, hogy nem az a lényeg, hogy ez a hegy vagy az a hegy, hanem az, hogy ismered Istent, az Atyát. „Mi Istent, az Atyát imádjuk, ti pedig csak valamit imádtok.” Egyre inkább szüksége van erre az életünkben, hogy megismerjük Őt. És ez csodálatos, mert ez soha nem lesz régi.
Hála Istennek, hogy annak olyan barátaim a gyülekezetben, akik már huszonhat éve vagy tíz éve vagy tizenöt éve a barátaim. Annyira hálás vagyok, hogy ez nem régi! Mert nem unalmas. Mert ez személyes, és személyes mindkettőnk számára. Ez csodálatos, mert emiatt ez friss marad.
Úgyhogy ez a „sokkal inkább” nagyon fontos nekünk.
Lenne egy kérdésem p. Julian-hez: Mondanál valamit a kolozsvári szolgálatról?
P. Julian: Érdekes, hogy Isten hogyan nyitja meg ott az ajtókat. Én elkezdtem ott embereket látogatni, és egyszer valaki megkért arra, hogy látogassak el egy kórházba. Ez egy pszichiátriai intézmény volt. Odaementem, és találkoztam ott egy fiatalemberrel. Erősen be volt gyógyszerezve, és nem emlékezett, hogy mit mondtam neki, kb. öt percenként ismételnem kellett. Mégis Isten a szívembe tette, hogy visszatérjek. Visszajártam, és egy év után a fiatalember ki tudott jönni a kórházból, és olvasta a Bibliáját. Most bibliaverseket tanul.
Arra gondoltam, mennyire fontos Istenben bízni az emberek életére nézve. Sokan mondták nekem azt, hogy neki esélye sincs a gyógyulásra. És nagyon sokan, akik ma látják őt, azt tudják mondani, hogy ez Isten volt.
Van egy dolog, amit ez a fiatalember tanított nekem: Hányszor kell ismételgetned magadban, hogy te ki vagy Krisztusban? Tudod, hányszor mondtam el neki minden nap? Minden nap! És most tudja, hogy ki ő, de még mindig hallania kell. Ilyenek vagyunk, így vagyunk mi is, hogy hallanunk kell újra és újra és újra, hogy Krisztushoz jöjjünk és halljunk.
Azt hiszem, olyan tíz-tizenöt emberünk van ott, és vannak néhányan, akikbe befektettünk, és látogatjuk őket. Aztán minden pénteken fenn a hegyekben van egy csoport. Egy asszonnyal találkoztam az utcán, akinek tizenegy gyermeke van, és a legtöbb már házas. Azt mondta: „Minden pénteken ima-összejövetelünk van a családunkban. Eljönnél imádkozni velünk? Kérlek!” Ő pünkösdi gyülekezetből van. Azt feleltem: „Hát, nem tudom. Én ezt nem szeretném.” Aztán hívott engem minden héten. Néha naponta kétszer: Kérlek, gyere!
Egyik pénteken elmentem. Negyvenöt perc hegyre fel autóval. A férfi úgy hajtott! Amikor megláttam a csoportot, ilyen régi himnuszokat énekeltek, és velük tartottam ebben. Aztán elkezdtem megosztani. „Van egy rövid gondolatom, egy rövid üzenetem.” Utána azt kérdezték: Van még egy rövid gondolatod? Aztán: Van még egy? Úgyhogy este 7:30-kor kezdtük, és hajnali kettőkor fejeztük be. Prédikáltam, imádkoztunk, énekeltünk megint, megint prédikáltam, énekeltünk, imádkoztunk. Éjjel fél tizenkettő körül hoztak ételt, szalonnát, stb. Úgyhogy elkezdtünk pénteken enni, és szombaton fejeztük be.
Ez télen volt. Nyáron már láttam, hova megyünk, és akkor megértettem, hogy mennyire jó, hogy télen nem tudtam, hogy milyen utakon járunk. Egyik oldalon az erdő, másik oldalon a szakadék. „Köszönöm, Uram, hogy megvédtél minket!”
Isten ad nekünk szolgálatokat. Nagyon sok a diák. Nagyon sok ember van a városkában. Ez egy kis falu volt, kb. kétezer ember tíz évvel ezelőtt, és most ötvenezren élnek ott. Képzeld el! Az ország minden részéből költöztek oda emberek.
Amikor először mentem oda, azt kérdeztem: Mit csinálok én ebben a faluban? Zúgolódtam. „Isztambulban kéne lennünk! Ott tizenötmillió ember él. Vagy Pekingben, vagy hasonló helyen.” Aztán elmentünk venni valamit, és egy asszony elkezdett panaszkodni az életről. Nagyon összetört volt. Aztán kezdtem megosztani vele, és vagy két órán át közösségben voltunk. Amikor kijöttünk onnan, a feleségem azt mondta: Mostmár tudod, miért vagy ebben a faluban.
Úgyhogy Isten munkát végez ott. Gary velünk van most, ő Isten nagyszerű embere. Annyi örömöt hoz a csapatunkba! Baltimore-ból való, gitározik. A fiatalembert, akivel a kórházban találkoztam, kérdezem minden alkalommal Gary előtt: Ki a legjobb énekes az egész világon? Azt feleli: P. Julian. 🙂 Úgyhogy az emberek szeretnek minket ott. A felségem is boldog, élvezi ott.
Van bőven helyünk, gyertek! Ha nincs hely a lakásunkban, van ott egy mező, ahol felállíthatunk néhány sátrat. Úgyhogy szeretettel látunk benneteket, gyertek! Szeretnénk tartani egy konferenciát. Gyönyörű hegyek vannak. Április, május a legjobb idő. Kérlek, gyertek! Igazán nagyszerű, amit Isten ott végez!
Több kórházba szeretnénk elmenni. Sok hívővel találkozom, aki nagyon szomorú, és felismerem, hogy mennyire fontos, hogy a megfelelő üzenetünk legyen, hogy tudd, ki vagy Krisztusban, tudd, hogy mi az azonosságod – nem a bűnöd, nem a múltad, nem a gyengeséged, hanem Krisztus. Ezt tanuljuk minden nap. Nem azt tanuljuk meg, hogy hogyan ne vétkezzünk, hanem azt tanuljuk meg, hogy kik vagyunk Krisztusban, és hogy abban járjunk. Ez csodálatos!
Ámen.