Beszélgetés (rap)

2016 június 26. vasárnap  18:30

Ez a beszélgetés a Felelősségem a bűn felé & A hatalmas Isten és a sánta lábam c. üzenetekhez kapcsolódik. (2016. június 26. vasárnap 16:30)

Kérdés: Keresztény vagyok, de ugyanakkor magyar is, aki szereti a sportot, szereti a focit. Keresztényként imádkozom emberekért, sportolókért, dolgokért; lelket nyerek. Bár nem szép dolog, de elmegyek megnézni mérkőzéseket, még múzeumba is járok… Igazából hol kezdődik az én magánéletem, és hol kezdődik a kereszténységem? Persze Isten mindent lát, de azért egy szinten védem az életem. Kell-e védenem?

P. Bendegúz: Átfogalmaznám: „Mindig csak keresztényesdit kell játszani, vagy csinálhatok mást is? Kivetkőzhetek-e a keresztényi mivoltomból egy focimeccsen?”

A kérdező: Nem titkolom, két profilom van az egyik internetes közösségi oldalon. Van egy keresztény, és van egy nem keresztény. Éppen azért, hogy ne botránkoztassak meg senkit.

P. Shane: Azt hittem, azt fogod megkérdezni, hogy rendben van-e, hogy a magyar válogatott győzelméért imádkozol. A gyülekezet előtt voltam, és valaki megkérdezte: Imádkozol a csapatodért, hogy nyerjen? Azt feleltem, hogy nem túl gyakran, de most imádkoztam a magyarokért, hogy nyerjék meg ezt a bajnokságot. Sőt, mi több! Még nyilvánosan is imádkoztam ezért.

Az én életem Istennel az minden pillanat. Nyilvánvalóan itt vagyok a gyülekezetben, dolgozom, nagyon sok mindent csinálok, és nagyon sok dologban benne vagyok, de azt gondolom, hogy az életemben nem kell különválasztgatni dolgokat ilyen módon: ez én vagyok, mint sportrajongó, ez vagyok én, mint keresztény, ez pedig a munkavállaló énem… Azt gondolom, hogy ezek mind ki kell, hogy egészítsék egymást. Azt gondolom, hogy még egy őrült szurkoló énem is bele kell, hogy illeszkedjen a keresztény életembe. Nem ez az én keresztény életem, de beleférhet.

Amikor az internetes közösségi oldalon vagyok – nem szeretem túlzottan használni –, akkor láthattok bejegyzéseket tőlem Istenről, a kutyámról, a kedvenc baseball csapatomról… Ez mind része az életemnek. Lehet, hogy kissé liberális vagyok ezzel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy amikor a sport túl fontossá válik számomra, akkor nem járok Szellemben, nem dicsőítem Istent. Lehet, hogy más rajongókkal összevitatkozom, lehet, hogy még dühös is vagyok, akkor az lehet egy figyelmeztetés, hogy a sport túl fontossá vált számomra akár pillanatokra is.

Tudom, hogy Európában a focinak nagy rajongótábora van, ami ijesztő. Amikor néha az egyik népszerű csapat stadionja mellett elmegyek kocsival meccs környékén, akkor ott rohamrendőröket látok. Akkor azon tűnődöm, hogy terrortámadás van-e. Nem, csak a nagy ellenfelek csapnak össze. Van egy szellem, ami ezt túl komolyan veszi. Küzdenek, bántják egymást.

Lehetek drukker és hívő is egyben? „Egyáltalán nem!” – ez csak vicc. Lehet együtt a kettő. A kérdés az, hogy ez mennyire fontos nekem, és mi a szellemiség mögötte. Nem kell, hogy két külön életet éljek. Azt gondolom, ha valaki szurkoló, az nem fog senkit megbotránkoztatni. Én mindig mindenkire gondolok magam körül, hogy mit gondolnak az emberek. Keresztény vagyok, és megmutathatom nekik, hogy jól tudom érezni magam. Ez nem mindig a gyülekezet, és nincs is más életem, mert akkor az emberek ránéznek, és azt mondják: Nem tudok kapcsolódni.

Igazából egy meccs lehet híd abban, hogy valakivel megoszd az evangéliumot. Szeretem a sportot, van kedvenc csapatom. Van olyan csapat is, akik ellen szurkolok, ugyanakkor nem akarok senkit megölni, aki nekik drukkol. Nem vitatkozom ezekkel a szurkolókkal. Néha provokálnak, de annyira nem fontos nekem, hogy bevonhatnának. Szeretem a sportot. P. Stevens anno ismert minden játékost a kedvenc csapatomból. Elment a meccsre, és szolgált ott az emberek felé. Együtt nézték a meccset, beszélgettek, és ugyanakkor Krisztust szolgálta feléjük.

Úgyhogy azt gondolom, hogy fel kell, hogy ismerjem a szellemet, és azt, ha valami túl fontos nekem. Semmi baj nincs a sporttal. Szeretném látni, hogy Magyarország győz ma este a meccsen.

P. Bendegúz: Kicsit általánosabban néhány dolog. Nem gondolom azt, hogy túlzottan kéne nézni azt az életemben, hogy hogyan tetsszek embereknek. Mert úgyis mindig lesz egy-két ember, aki szeret beszólni valamiért. Én is szoktam az interneten bejegyzéseket megosztani azon a közösségi oldalon, például kosárlabdáról. Viszont politikát kicsit sem. Régebben volt egy-két ilyen, de aztán rájöttem, hogy megütközést okoz embereknek, úgyhogy teljes egészében visszahúzódtam ettől. Még akkor is, ha lenne egy jogos dolog, például egy törvény, ami ellene van értékeknek. Inkább nem foglalkozom vele. Ennek sok oka van igazán.

Viszont nyilvánvaló, hogy nem embereknek akarok tetszeni. Ezért nem is akarom, hogy olyan legyen, mintha két életem lenne. Ez a másik dolog, hogy egy életem van. Egy ember vagyok, jobb is, ha csak egy van belőlem :-). Nem választhatom szét magamat. Nyilván nem akarok képmutató lenni, de igazán nem is érdekel egy módon, hogy az emberek hogyan gondolkodnak. Isten előtt kell, hogy rendben álljak, és természetesen nem akarok túlzottan megbotránkoztatni embereket.

Visszatérve oda, hogy egy ember vagyok. Emiatt nincs olyan az életemben, hogy valami keresztény és valami nem az. Nem is léteznek ezek a fogalmak. Isten bennem él. Nyilván növekszik mindig. Hála Istennek. Az Ő dolgai fontosak számomra. Ha elmegyek egy kosármeccsre – amire évközben hetente legalább egyszer sor kerül, mivel a fiam játszik –, van, hogy az ellenfelet is megtapsolom, amikor egy szép játékot összehoznak. Lehet, hogy a többi szülő kicsit furcsán néz rám, de én szurkolok a fiam csapatának leghangosabban. Kivéve, ha prédikálok utána, mert ott szükség van a hangomra még. Nem tudom, hogy emlékszik-e itt valaki, prédikáltam már úgy, hogy alig volt hangom, mert előtte meccsen voltam.

Nem lehetek a munkám közben is keresztény, vagy a meccsen, vagy amikor elmegyek egy étterembe? Szerintem az egyik legfontosabb az, hogy egységes ember vagyok. Ha úgy érzed, hogy nem vagy egységes igazán, akkor lehet, hogy érdemes kicsit elgondolkodni azon, hogy mi okozza ezt. Lehet, hogy van olyan, amit szégyellsz az életedben? Ha van valami, amit szégyellek az életemben, akkor jobb, ha nem csinálom. Ha pedig csinálni akarom, akkor csinálom.

Nagyon fontos azonban, hogy ne válasszam el a területeket: Ez keresztény, az nem keresztény. Keresztény az, hogy elmegyek evangelizálni? Lehet. Keresztény az, hogy elmegyek múzeumba? Miért ne? Keresztény az, hogy elmegyek munkába, és kifulladásig dolgozom?  Mindegyik. Krisztus ott van ezekben. Egy módon nincs olyan: magánéletem keresztény szempontból.

A Tűzszekerek c. filmben az egyik dolog, ami nagyon tetszik, az az, hogy azt mondja, ahogy fut, érzi azt, hogy Istennek az gyönyörűségére van. Ez olyan jó, hogy csinálsz valamit, és tudod, hogy Istennek van abban kedve. Én szívesen elmentem volna veled múzeumba, mert szeretem a múzeumokat. Az emberiség azon 1%-ához tartozom, akik kifejezetten szeretik a múzeumokat a családom nagy pechjére. Amikor elutazunk valahova, akkor napokig csak a múzeumokat járjuk.

Nem tudom, hogy mondtam-e eleget erről, de mindnyájunk számára csak annyi: Ne szedd szét az életedet, hanem tartsd egyben!

Kérdés: P. Shane, említetted, hogy Isten nem akar beszélgetni mások bűneiről. Mondanál erről néhány gondolatot?

P. Shane: Először is, Zsolt 51. Dávid megbánásának zsoltára. Ez azután született, hogy megbánta Betsabéval való vétkét. Házasságtörést követett el, és igazából meggyilkolta Úriást. Óriási felfordulást okozott, és nagyon sok embert megbántott ezzel. Egy módon emberek ellen is vétkezett, hiszen Úriás meghalt. Ha ez lehetséges lenne, Úriás mondhatná: „Megöltél, pedig én szolgáltalak téged. Megöltél, ez nem helyes. Ellenemre voltál.” Dávidnak itt van a megértése a bűnről:

Zsolt 51:4b (6) Egyedül ellened vétkeztem, és azt tettem, ami gonosz a szemedben.

A bűn igazából csak Isten ellen van. Akkor is, ha hatással van emberekre. Ezzel nem azt mondom, hogy Dávidnak nem kellett volna rosszul éreznie magát Úriás miatt, és ne legyen felelős amiatt, amit Betsabéval elkövetett. Ha ellopom a pénztárcádat, akkor nem azt mondom: Ez a bűn csak Isten ellen van, úgy hogy nem fogom megbánni előtted, hanem megtartom a pénztárcádat. Ez nem ilyen.

A valóság az, hogy a bűn az Isten ellen van. Az, hogy mi történik a bűnünkkel, az Istenen múlik. Hála Istennek, a tekintély az Ő kezében van, nem az enyémben. Ha én vétkezem emberek ellen, nem ők döntik el, hogy mi az én büntetésem, nem ők döntik el, hogy nekem meg van-e bocsátva. Nem kell bűntudatban élnem az életem hátralévő részében, ha te nem bocsátasz meg nekem. Hanem Istennek van hatalma a bűnünk felett, és Ő dönt. Ő pedig azt döntötte, hogy a legmélyebb tengerbe dobta a bűneinket. Úgyhogy a bűn igazából köztem és Isten között van, és közted és Isten között van. Isten nagyon komolyan veszi azt, amit Krisztus elvégzett a kereszten.

Volt az a példa a Narnia krónikájából, amikor Lucy akart beszélni a testvérei bűnéről, és volt ez a morgás. Mintha azt mondta volna ezzel: „Olyat érintettél, amit nem szabad. Azt gondolod, hogy majd egyet fogok érteni veled ebben, és arról fogunk beszélgetni, hogy ők mennyire rosszat tettek?”

„Te az gondolod, hogy Én figyelmen kívül hagyom, amit a Fiam elvégzett a kereszten? Azt gondolod, hogy előtted őket a test szerint fogom ismerni?” Ott ez a komoly szentség, a féltékenység az Ő természete, az Ő szentsége és igazsága miatt, és amiatt, amit Krisztus tett a kereszten. Azt mondja: Nem fogok beszélni az emberek bűnéről.

A mi felelősségünk nem az, hogy elérjük, hogy az emberek megbánják, vagy megkapják azt, amit érdemelnek. A mi felelősségünk az, hogy közösségben legyünk Isten szívével, és azzal, amit tett értünk a kereszten. Úgyhogy amikor keresztényként valaki másnak a bűnéről beszélünk, azért, mert láttuk, vagy valaki más látta, aztán vádoljuk, akkor Isten ebben a gondolkodásmódban nincsen velünk. Mert Jézus nem test szerint ismer bennünket.

Nyilvánvalóan, ha egy ember bűnben él, akkor meg kell, hogy bánja ahhoz, hogy újra közösségben lehessen Istennel. Ez azonban az én felelősségem a saját bűnömmel, hogy én Istennek megbánjam. Ha ezt nem teszem, akkor a Szent Szellemen és az Ő közösségén kívül élek. Ha pedig megbánom, akkor van egy védőügyvédem, egy szószólóm. Ha bárki akar beszélni a te bűnödről, akkor Ő a Saját vérére mutat. Amikor valaki másra gondolok, akkor őket is véren keresztül kell, hogy lássam. Még akkor is, ha valamit ellenem követtek el.

Ha nem őszinték, az lenne a vágyam, azt akarnám, hogy a kapcsolatunk helyreálljon. Ha azt mondják: Én nem vagyok bűnös, nem csináltam semmit!; még mindig megbocsátok nekik, de akkor a kapcsolatunkban mostmár van valami. Istennek a szíve az, hogy már megbocsátott nekik, még akkor is, ha nem ismerik el. Ez Isten szíve. Én nem tudom rákényszeríteni az embereket arra, hogy megbánják a bűnüket.

Annyira szeretem, hogy a Biblia annyira tiszta ezzel kapcsolatban, az egész bűn kérdésben, akár másnak a bűne, akár az enyém. Soha nincs ilyen ujjal mutogatás: „Te ezt csináltad. Azt csináltad. Mit fogsz ezzel csinálni?”; hanem Isten azt mondja: Te mit fogsz vele kezdeni? Akár te vétkeztél, vagy valaki vétkezett ellened, vagy valakit láttál, aki vétkezett, te mit kezdesz ezzel? Mi a te felelősséged? A megbocsátás. Vagy ha én vétkezem, akkor megbánom.

Még akkor is, ha valaki jogtalanul vádol engem, nem kezdem el felfújni és megvédeni magam, hanem azt mondom: „Isten tudja. Lehet, hogy megtettem. Istenem, akkor bocsáss meg nekem.” Ha nem, akkor mit csináljak? Akkor az összes jó cselekedetemet felsorolom, és magamról beszélek? „Én jó ember vagyok. Te ki vagy, hogy engem vádolsz?” Ez nem dicsőíti Istent. Abban a pillanatban, hogy kezdem magam megvédeni, a hústestben vagyok. Akkor is, ha igazam van. Ha kezdem magam megvédeni, már a hústestben vagyok. A Szellemben pedig csak Istent dicsőítem.

Az egyetlen mód, ahogy beszélgethetek Istennel valaki bűnéről, az egy nagyon rövid beszélgetés lenne. Annyi lenne: Uram, ez a bűnük. Ő annyit mondana:

– Mit gondolsz róla?

– Te mit gondolsz róla?

– Én fizettem azért a bűnért, és a tenger legmélyére vetettem.

– Rendben.

Kb. ennyi lenne a beszélgetésem Istennel valakinek a bűnéről. Ha próbálnék továbbmenni, akkor hallhatnám a morgást: Valamit megérintettél, amit nem szabad.

P. Bendegúz: Nem tudom, hogy kinek a bűnével hogy vagytok, de az enyémmel kérlek így bánjatok! 🙂 Ez nagyon jó volt. Milyen jó lenne, nem? Elszúrtam valamit, és ahelyett, hogy hirdetőtáblán kinn lenne, mindenki csak azt mondaná: Rendben, Jézus ezért megfizetett. Ez egyébként a szégyen, amikor a bűnöm nyilvánvalóvá lesz, és emiatt szégyenem van. Ő viszont hordozta az én szégyenem. Ez olyan jó!

Kérdés: Volt egy olyan mondat, ha beállunk abba, ami a mi felelősségünk, az csak felszabadít minket. Arra gondoltam, hogy nem csak minket szabadít fel, hanem a másik embert is. Erről beszélnétek? Főleg arról, hogy a másik embert is hogyan szabadítja fel. Kicsit talán olyan szempontból, főleg akkor, ha a másik ember esetleg azt gondolja, hogy én felelek például azért, hogy ő megismerje Istent.

P. Shane: Ha én a felelősségemben élek, amikor a megbocsátásról van szó, akkor nem hagyok a másik embernek befolyást az én örömöm felett. Megbánom, én vétkeztem ellenük, ez az én részem. Ha ők nem bocsátanak meg nekem, az én felelősségem nem érte el azt, hogy ők megbocsássanak nekem. Úgyhogy én szabad vagyok.

Jó példa erre, hogy van egy híres keresztény, aki vétkezett, és nagyon sok ember soha nem bocsát meg nekik. Volt egy neves evangélista, aki vétkezett, börtönben volt, helyreállt Istennel, és aztán írt egy könyvet. Azt gondolom, hogy a könyve tényleg Istent dicsőítette, de nem olvastam. Emlékszem, egyszer egy könyvesboltban láttam ezt az embert, és volt ott egy hölgy, aki látta a könyvét, és megvetette. Azt gondoltam: Ez nem Isten szíve. Ez az ember már nem annyira híres, elvesztette a pozícióját. Nincs meg a helye, ami megvolt neki. Viszont ha a saját felelősségében jár Isten előtt, és megbánja a bűnét, akkor teljesen szabad attól, hogy mások megbocsátanak-e neki vagy sem.

Az hogyan szabadít fel mást, ha én a felelősségemben járok? Amikor valaki ellenem vétkezik, akkor ott egy lehetőség, hogy megmutassam neki Krisztust, leleplezzem azt, hogy nem adom meg neki azt, amit érdemel. Lehet, hogy azt várja, hogy visszakapja tőlem, és azt, hogy elutasítsam őt, de ott ez a nagyszerű lehetőség: keresztényként Krisztus egyik legnagyszerűbb lelepleződése az, amikor megbocsátasz.

Őszintén vannak olyan emberek, hogy számítanak arra, hogy megbocsátasz nekik, mert ha nem, akkor az egész hátralévő életükre kárhoztatnak téged, mert nem ismerik Istent. Igazából a te kezedbe adták a hatalmat erre. Még akkor is, ha nem a tiéd. Te abban a felelősségben jársz, hogy megbocsáss, és hogy megmutasd Krisztust. Ez csodálatos.

Igazából tényleg ez a legnagyobb téma, és erről beszélgethetnénk folyamatosan. Amikor az életedben valaki ellened vétkezett, te pedig azt gondolod: „Szeretném, ha ezen elgondolkodnának kicsit. El sem hiszem, hogy ezt tették velem! Kívánom, hogy azt kapják, amit megérdemelnek. Nem is akarok a megbocsátásra gondolni!”; akkor az az elgondolás, hogy Isten azt mondja neked, hogy bocsáss meg, ez egy óriási hegy, amit meg kéne mászni. „Én ezt nem tudom megmászni. Ezt nem tudom megtenni.” Az Úr azt mondja: „Csak tedd meg! Ha nem bocsátasz meg, akkor te vagy börtönben.” Mát 5:24 állj helyre az ellenségeddel gyorsan. Alapvetően úgy mondja: különben börtönbe vettet.

Amikor én nem bocsátok meg, akkor én vagyok börtönben. Igazából még rosszabb helyzetben vagyok úgy, hogy nem bocsátok meg, mint az az ember. Mert elutasítom azt, hogy megbocsássak. Amikor megbocsátok, az hit által van. Sehogy máshogy nem tudsz megbocsátani, csak hitből. Amikor igazi a megbocsátás, és igazi a fájdalom. Mert természetileg ez nem megy. Amikor viszont tudod, hogy ez az Úr, és hitben megbocsátasz, akkor szabad vagy.

Van egy történet Corrie ten Boomról. Koncentrációs táborban volt a testvérével, aki meghalt ott. Ez a II. világháborúban történt. Utána ment, megosztott gyülekezetekben, és a megbocsátásról tanított. Aztán egyszer a gyülekezet végében meglátta az egyik börtönőr arcát, aki felelős volt a testvére haláláért. Azok között volt, akik végig vezették őket a börtönön meztelenül. A megbocsátásról beszélt, aztán meglátta ezt az embert, és ez felzaklatta.

A legrosszabb az volt, hogy az üzenete után ez az ember odament hozzá. Valószínűleg nem is tudta, hogy kicsoda ő, de ez az ember azt mondta neki: A megbocsátásról beszéltél, én pedig nagyon sok rosszat tettem. Kezet nyújtott a hölgynek, és azt kérdezte: Van számomra megbocsátás? Azt mondta, hogy olyan volt, mintha egy örökkévalóságig tartotta volna a kezét, és aztán azt felelte: Nem!; de aztán tudta, ha nem bocsát meg neki, valószínűleg rabságban lenne az élete hátralévő részében. Aztán hitben a kezét nyújtotta a férfinak. Amikor ezt megtette, akkor érezte, hogy a Szent Szellem ereje átmegy a kezén, és betölti őt szeretettel. Megölelte azt az embert, és könnyek között azt mondta neki: Teljes szívemből megbocsátok neked.

Ez egy csodálatos bizonyság Jézus Krisztusról az által, hogy ő szabaddá lett, aztán a férfi is megszabadult, mert a hölgy ezt hitből megtette. Egy módon a felelősségünk korlátozott, de másik oldalról, ha abban járunk, amink van, akkor az megérint embereket. Azzal a tekintéllyel, amivel ebben járunk, az hatalmas.

P. Bendegúz: Van itt egy nagyon érdekes dolog, és ez pedig a személyes felelősségem témaköre. Van-e nekem személyesen felelősségem emberekkel kapcsolatban? Ezt kérdezted is a végén. Valakinek a megtérése lehet-e személyesen az én felelősségem? Ha így lenne, az nagyon nagy gond lenne. Az embernek is, de nekem még inkább. Gondold el, mi lenne, ha elbukom ebben! Isten a nagy ujjával rám mutatna: Ez a te felelősséged volt, és ő a pokolba ment! Nem! A Bibliában, az Újszövetségben ilyet nem látsz. Az Ószövetségben volt egy eset, amikor Isten azt mondta a prófétának: Ha nem inted meg, akkor elkérem tőled az ő vérét. Itt is nagyon fontos látni, hogy nem az ember volt a próféta felelőssége, hanem az üzenet, az üzenet átadása.

Amikor Timóteus leveleit olvasod, nagyon fontos látni, hogy egy pásztornak ad tanácsot Pál. Amiről beszél, az pontosan az, hogy ő saját magáról viseljen gondot, és ezáltal az ő hallgatóira is gondot visel. A pásztoroknak van egyfajta felelősségük.

ApCsel 20:32 Most pedig, testvéreim, az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki gyarapíthat, és örökséget adhat nektek minden megszentelt között.

Kinek a felelősségére bízza őket? Azt mondja: Istennek és az Ő kegyelme Igéjének. Igazából ez Isten és az Ő Igéjének a munkája. Valójában egy lelkipásztornak is ez a felelőssége, az, hogy Isten Igéjét beszélje. Nagyon sokat beszél erről Pál a korinthusiaknak. Mindkét levélben beszél erről.

1Kor 2:4 Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző beszéde volt, hanem szellem és erő felmutatása,

1Kor 1:17 Mert Krisztus nem azért küldött engem, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem szólásban való bölcsességgel, hogy Krisztus keresztje ne legyen hiábavaló.

2Kor 2:17 Mert nem vagyunk olyanok, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem tisztán, mintegy Istenből szólunk Isten előtt, Krisztusban.

2Kor 1:12 Mert ez a mi dicsekvésünk, lelkiismeretünk tanúságtétele, hogy az Istentől jövő őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világban, kiváltképpen pedig közöttetek.

Mindenkinek az, hogy megtér-e vagy sem, a saját felelőssége. Senki más nem vádolható emiatt. Senki nem veheti magára ezt a felelősséget. Krisztus az, Aki meghalt. Krisztus az, Aki kifizette. Krisztus elvégezte a munkát, és az emberek szívének válasza az, hogy elfogadják-e vagy sem.

Nyilván nekem pásztorként van olyan felelősségem, hogy Isten Igéjét szóljam, és ne embernek a bölcsességét. Ez nagyon fontos. Személyesen nekem – elmondhatom, ha már ilyen szűk körben beszélgetünk – ez az első, duplán kiemelt pontom, hogy én erről fogok beszélni mindig. Nekem ez a felelősségem. Nem akarom az én bölcsességemet belerakni, nem akarom, hogy bárkinek a hite az én okoskodásomon múljon, hanem egyetlenegy dolgot szeretnék, azt, hogy aki engem hallgat, az Isten szavát higgye. Az, hogy onnan kezdve ő mit csinál vele, az nem az én felelősségem.

Ha beszélem kétszáz embernek Isten Igéjét, és senki nem ad rá választ, nem az én felelősségem. Nekem az a felelősségem, hogy Isten Igéjét beszéljem, hogy ne hamis hitre vigyem őket. Lehet, hogy akkor járok rosszabbul, ha válaszolnak az én emberi érvelésemre. Akkor ők azt hiszik, hogy hisznek, de igazából nem Isten Igéjét hiszik, hanem nekem hisznek. Senki se nekem higgyen. Ezeket a szavakat, a Bibliát higgyétek!

Teljesen biztos vagyok benne, hogy legalább ötven verset felolvastam ma este. Nem csak utaltam rá, hanem fel is olvastam, hogy ne az én beszédemet halljátok. Úgyhogy ha valakinek problémája volt az üzenettel, akkor ne hozzám jöjjön. Megadhatom a címet, de az nem az enyém. 🙂 Amit mondtam, az benne volt a Bibliában. Mindenki magának felel, hogy hogyan válaszol erre. Nem terhel senki mást felelősség ezért.

Hozzászólás: Érdekességként vettem észre, hogy p. Bendegúz üzenete részben kapcsolódik p. Shane üzenetéhez. Sámuel 2. könyvében Absolon fellázadt, és akkor Cíba átverte Mefibósetet, amikor vége volt a lázadásnak. Szerintem a következő egy nagyon érdekes gondolatsor. Először is, Absolon a meg nem bocsátás tökéletes példája, és ez hova vezet. Alapvetően, Absolonnak úgy tűnt, hogy igaza van. A természeti emberünkben igazat is adunk neki, mert tényleg vérlázító, ami történt. Absolon nem bocsátott meg, és így eljutott a lázadásig. Ez egy király elleni lázadás volt.

Érdekes az is, hogy Cíba Mefibóset szolgája lett. Cíba a szolga, Mefibóset az úr. Szerintem ez nagyon jó kép a két féle hívőre. Mondhatnánk, hogy Cíba a farizeus az Újszövetségben. Úgy gondolja, hogy megértette az üzenetet, de igazából nem érti, Mefibóset pedig teljesen jól megérti, de ő sánta. Úgy tűnik, hogy Cíbában pedig minden rendben van. Érdekes ugyanígy Saul és Pál.  A történetben szerintem ugyanez benne van, hogy Saul farizeus volt és üldözte az Egyházat, Pál pedig végül az életét adta az Egyházért.

Visszatérve Cíba és Mefibóset történetére, Cíba nem értette a kegyelmet. Ismerte a királyt, tudott róla, szolgálta is, beszélt vele, de a király jellemét nem ismerte. Igazából csak volt neki egy listája arról, hogy mit szeretne. Sokáig a hívő szerintem ebben él, mint Jákób, hogy üzletember. „Ha ez megvan, és az megvan, akkor minden rendben van közöttünk. Ha viszont megsántulok, akkor már gondok vannak.” Igaz, ez így nem derül ki a történetből, de tudjuk, hogy amikor Saul leesett a lóról, akkor ő igazán leesett.

A lényeg, hogy ez nagyon jó gondolat arról, hogy ki vagyok én Istennek szemben? Cíba vagy Méfibóset vagyok? „Csakhogy az én uram, a király békességben visszajött!” vagy: „Miért nem kapom meg?” Az egyik a „Miért?”, a másik a hálaadás.

Kategória: Egyéb