A kőszikla, amely nagyobb nálam (imanap)

2017 október 4. szerda  18:30

Lehet, hogy még nem tudod: a világméretű Szolgálatunkban a hónap első szerdája imanap. Amint az imáról gondolkodunk, nézzük meg a 61. zsoltárt:

Zsolt 61:1-3 (2-4) Hallgasd meg kiáltásomat, Istenem, figyelj könyörgésemre! A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vigyél engem innen a sziklára, hiszen az magas nekem! Mert te vagy az én menedékem és erős bástyám az ellenség ellen. Hadd lakozzam sátradban mindörökké, hadd meneküljek szárnyad oltalmába! [Szela]

Aztán a zsoltár utolsó verse:

Zsolt 61:8 (9) Így majd szüntelen nevedet éneklem, és mindennap teljesítem fogadalmaimat.

Ha jól értjük, akkor ez a zsoltár akkor íródott, amikor Dávid Absolon elől menekült. Itt van ez a szó: kiáltásom. Kiáltok Istenhez. Nem számít, hogy milyen rövid az ima, mennyire hirtelen az ima, ha a szívünket fejezi ki Isten felé. Így volt Dávid. Hol imádkozik Dávid? Száműzetésben. Mikor imádkozott? Amikor a szíve le volt uralva. Hogyan imádkozott? Hatalmasat kiáltott: Uram! Nem csak csendben megszólította, hanem felkiáltott: Uram!

Anna is így imádkozott: „Uram, segíts nekem! Uram, kérlek, szedj engem össze. Uram, szét vagyok esve, ez sok nekem. Ez leural engem.” Az angolban nem kell magyarázni, de ahol a magyar azt mondja: a szívem elepedt; ott az angol szó olyasmit jelent, hogy lefojtva, elmerülve, leuralva. Azaz valami nagyobb nálam, és elmerültem benne, magába foglal, körülvesz engem.

Igazából itt azt olvassuk, hogy a szívem van ebben az állapotban. Ez azt jelenti, hogy a szívem nem tudja elvégezni, amit kéne. Mi a szívemnek a dolga? Az, hogy eljuttassa a vért mindenhova, hogy tudjak cselekedni, tudjak gondolkodni, tudjak szólni, hogy meg tudjak állni. Az, hogy eljuttassa mindenhova az életet. A Biblia is így tanít nekünk a szívről, hogy a lelkünknek van egy része, amely életet táplál a többi részbe, amely életet ad a többihez, és ezt hívja az Ige szívnek. Az ember lelke – a motivációim, amik indítanak engem – kell, hogy rendben legyen.

Ebben a zsoltárban Dávid azt mondja: nem csak én merültem el, hanem a szívem is elmerült már, a szívem is belemerült már ezekbe a dolgokba. Sátán tudja, hogyan működünk. Éppen ezért az összes munkája a szívünkre irányul. Sátán összes munkája a szívünkre irányul, hogy elvegye tőlünk az életnek a forrását, hogy ne tudjunk Istenből meríteni, hogy ne legyen szívünk továbbmenni, hogy ne legyen meg a vágy, ne legyen meg az indíttatás. Mint ahogy Máté 24-ben mondja: mivel a gonoszság megsokasodik, ezért a szeretet meghidegül.

Igazából ez Sátánnak a munkája. Tudja, hogy a szívünket kell kihűtenie, és akkor minden tagunk kihűl. Akkor az elménk kihűl, a gondolataink, az imáink kihűlnek, a szolgálatunk kihűl. Tudja, hogy hol kell kezdeni. Nem véletlenül mondja az Írás – mind tudjuk azt a verset, mert annyit beszélünk róla –, hogy: őrizd a szívedet, onnan indul ki az élet. Ha megengeded, hogy azt megérintse az ellenség, ne csodálkozz.

Hallgasd meg kiáltásomat, Istenem,...Halld Istenem, hogy kiáltok!” Az, aki rituálisan imádkozik – az tudod, hogyan megy: „Miatyánk, Aki a mennyekben vagy… (sokszor egymás után ledarálja, és számolja, hányszor) Ó, megvagyok, végre kész vagyok!”  –, az elégedett, amikor megvan, és ez a mozdulat: „Kész vagyok. Megvan. Befejeztem. Elvégeztem. Megcsináltam, amit kellett. Ennyi!”

Ez itt más. Egészen más. Dávid azt mondja: Nem állok meg, amíg nem hallasz, Istenem. Nem állok meg, amíg meg nem hallgatod az én könyörgésemet. Nekem nem elég, hogy csak elmondom. Az én imáim nem olyanok, hogy feldobom, aztán remélem, hogy fennmarad, de ha nem, az sem számít. Nem! Dávid azt mondja: Hallgasd meg az én imádságomat, jusson el Hozzád! Ez a hitnek a munkája.

Amint olvasod ezeket a verseket, azt mondja: a világ végén vagyok, a szívem elepedt, le vagyok tiporva. Egy értelemben azt mondanám: „Dávid, ugyan már! Isten veled van. Legyél már kicsit pozitívabb!” Ez azonban egy nagyon bátor ima. Ezek bátor szavak, mert az nagy dolog, amikor messze vagyok Istentől, amikor messze érzem magam, és azt mondom: „Uram! Hallasz még? Uram, hallgass meg!” Amikor messze vagyok Tőle.

Amikor közel érzem magam Hozzá, amikor ott vagyok mellette, akkor könnyű mondani, de mi van, amikor messze érzem magam? Mi van, amikor távol vagyok a szívemben? Az, hogy valaki az Úr után kiált, feltételezi azt, hogy úgy érzi, az Úr ott akarja hagyni őt, vagy távol van tőle. Úgy érzi, hogy az Úr elhagyja őt. Mennyire könnyű azt gondolni: „Én távol vagyok Istentől. Ez van, Isten messze van! Nem tudom, miért akarja így. Majd biztos változtat rajta. Ő Isten, majd Ő bánik ezzel.”

Figyelj! Merünk-e birkózni, szeretünk-e eléggé valamit ahhoz, hogy harcoljunk érte? Merjük-e azt mondani: „Istenem! Nekem szükségem van Rád!”? Olyan könnyű azt gondolni: Messze vagyok Istentől, biztosan nem akar engem. Itt úgy mondja: A föld széléről kiáltok Hozzád. Könnyű lenne azt mondani: „Miért tettél engem ide? Miért vagyok ilyen messze? Miért nem vagyok közelebb, úgy, mint régen?”

Az imának mindig van egy ilyen eleme, hogy kopogtatok az ajtón. Ha valaki sokáig kopogtat az ajtódon, akkor úgy vagy: „Jövök már! Jövök, hagyd már abba! Csak hagyd már abba a kopogást!” Ez van benne: „Uram, szükségem van Rád! Uram, ez nem vicc! Uram, Hozzád kiáltok, mert Nélküled végem.” Ahogy látjuk ebben a zsoltárban.

Az ima azonban nem arról szól, hogy verem az asztalt: „Add ide, Isten, ami jogos. Istenem, add ide nekem, mert nekem ez jár. Megmondtam, hogy ez az enyém, úgyhogy az enyém! Megvallottam, hogy az enyém, úgyhogy az enyém.” Nem! Ez van benne: Nyisd ki az ajtót, szükségem van a segítségedre, Istenem. Persze, van benne némi erőszakosság, de nem ez a fajta: Mikor adod már ide, ami jár nekem?! Más az, amiről beszélünk.

Amikor Dávid erről beszélt, akkor persze ez úgy volt, hogy Jeruzsálemben volt az imádat, és ő messze volt onnan, ha jól értjük. Úgy érezte: Távol vagyok Istentől. Nekünk megvan a Szent Szellem, de mi is érezhetjük így magunkat. Amikor megszomorítom, megoltom Őt, hívőként bűnben élek, vagy elutasítom a vezetését, akkor lehet, hogy távol fogom érezni magam Tőle. Mit csinálok akkor? Olyan könnyű csak azt mondani: „Távol vagyok. Ez van!” Nem! Merjünk harcolni érte.

Nincs olyan hely, ami alkalmatlan lenne az imára, nem? Lehet, hogy ott a „Föld vége”, a világ vége, de az imának nem kell, hogy vége legyen. Arra gondolok, hogy nehéz helyzetben, bajban hova fordulok. Dávid itt erről beszél nekünk: Itt az ideje Istenhez fordulni akkor. Nehéz helyzetben vagyok. Hova máshova fordulnék? Ha hívőként abbahagyom az imát, azzal abbahagyom ezt az egész életet.

Azt olvassuk: mert elepedt a szívem. Ez az, amit mondtunk, hogy elmerülök, nem csak én, hanem a szívem is. „A szívem is fuldoklik. Ez túl sok nekem. A próbatétel túl nagy. Ez a dolog elnyel engem.” Megtörténik, hogy úgy érzem, túl nagy nekem a falat, és azt mondom: „Én nem bírom ezt. Nem ezt bírom.”

Amikor itt azt mondja: Vigyél engem innen a sziklára, hiszen az magas nekem!; ez a kép olyan, mint amikor valaki hajótörést szenved. Ott van az ember az óceánban és azt mondja: „Segítség! Annyira ki van merülve, hogy nem tud kikapaszkodni. Szüksége van egy segítő kézre.” Ez az a kép: Vigyél engem egy sziklához, ami nagyobb, mint én vagyok, különben elmerülök. Nem csak akármilyen szikla, hanem egy olyan szikla, amely tényleg kiemelkedik a vízből, amin a hullámok nem csapnak át, onnan nem sodornak le engem.

Itt van azonban a probléma. A sziklára, ami pici, fel tudok mászni, de onnan levisz a víz. Az a szikla, amelyik biztonságos, amelyik elég magas, arra pedig nem tudok felmászni. Arra nem tudok feljutni. A szikla, amire szükségünk van, 5Móz 32:31 az a szikla, Aki nem olyan, mint ennek a világnak a sziklái. Igazán ez a gondolat nekünk a mai nap.

A bűn időnként olyan erős, a kísértés annyira eláraszthat bennünket, az éjszaka annyira sötét lehet, hogy azt mondanánk: „Ez túl nagy nekem. Ez nem megy.” Mivel megtapasztaltuk ezt, ezért vagyunk türelmesek másoknak a gyengeségeivel.

Amikor ott van az ember az utcán, és keres, vágyik, éhes többre, de Buddháról gondolkodik, vagy másról, egy emberi filozófiáról, egy emberi vallásról, akkor mit mondok neki?  „Menj a pokolba!” Nem! Nem ezt mondom neki. Értem a problémáját, hogy a szívében éhes valamire, ami nagyobb nála. Ezért találta meg az iszlámot, a hinduizmust… Ezért talált meg egy másik vallást, mert magánál nagyobbat keresett, és azt reméli, hogy ez az.

Mi a szívünk őfelé? A válasz az, hogy értem. „Értem, hogy azt sem tudod, hova fordulj. Hadd beszéljek neked arról a szikláról, Aki tényleg nagyobb! Arról, Aki tényleg nagyobb, mint te vagy. Arról, Akire tényleg szükséged van. Arról, Aki kimenthet téged.” Lehet, hogy egy testvéremnek vannak gondjai, és nem is tudja, hogyan kérjen, mert küzd a szívében. Mi a hozzáállásunk? A válasz az: Tudom, milyen ez, mert én is voltam itt, ahol Dávid. Én is tudom milyen ez, hogy úgy érzem, messze vagyok Istentől, ott a Föld szélén. Nincsenek szépen artikulált imáim, hanem csak kiáltok. A szívem le van uralva. Tudom, milyen ez, de Istennek a megmentése annyival nagyobb!

Ez a gondolat: Vigyél engem innen a sziklára, ahova én nem jutok. Arra gondolok, hogy hány ember – még akár hívő is – méltatlannak számolja magát. Úgy érzik: „Én méltatlan vagyok. Nem tudok felmászni oda.” A válasz az: Igen, tényleg nem tudsz felmászni oda! Tényleg nem tudsz olyan lenni a saját erődből, mint Jézus. Tényleg nem vagy képes rá. Amíg a saját erődben próbálkozol hívőként, addig ez mindig üres lesz, mindig gyenge lesz, mindig át fognak csapni feletted a hullámok, a kísértés mindig erősebb lesz. A bűn mindig ott lesz, hogy kopogtasson, és azt mondja: „Emlékszel rám? Én itt vagyok.” Még mindig erős lesz.

Hány hívő van, aki azt mondja: „Én nem léphetek be. Én nem vagyok méltó rá, nem vagyok alkalmas rá. Én nem vagyok elfogadható. Hogyan mehetnék?” Emlékszem, még nagyon régen, az előző évezredben egy gimnáziumban gyűltünk össze. Egyszer, amint mentem be, ott állt a terem előtt egy idős bácsika. Szegényes ruhák voltak rajta, még ’91-ben is annak tűnt. Bent már énekeltek. A bácsika félreállt, hogy beengedjen, mire azt mondtam neki: „Ne, ne! Jöjjön be!” Azt felelte: Ó, nem, én nem vagyok idevaló.

Hány ember, akár még hívő is, mondja azt: „Nem vagyok méltó rá. Nem vagyok alkalmas rá. Én nem ilyen vagyok, mint ezek az emberek. Az a testvér egy hős! Én nem ilyen vagyok.” Tényleg! Nem vagyok méltó, persze! Éppen erről szól ez az egész zsoltár, hogy én nem vagyok képes rá, és hogy ez a Szikla nagyobb nálam. Az a szikla, ami számít az életemben, nagyobb nálam. Én nem tudok feljutni rá. Úgy érzem: Én nem bírok eljutni oda.

Olvastam egy történetet. Észak-Angliában történt. Nagyon meredek sziklák voltak, egyből a tengerbe szakadt a sziklafal. Sok hajó járt szerencsétlenül arrafelé, és a tengerészek közül senki nem menekült meg, mert hiába tudtak kiúszni a parthoz, nem tudtak feljutni a sziklára. Aztán valamelyik faluban azt mondták az emberek, hogy megcsinálják. Vájtak egy üreget a sziklába, és aztán lépcsőket véstek, amik belevezettek. Ezután nagyon sokan megmenekültek. Mert volt lehetőség, hogy bejussanak.

Mi is így vagyunk. A mi erőlködésünk annyira alacsony, és Istennek az akarata, az Ő Szentsége, az Ő Szellemének a vezetése annyira nagy, annyira dicsőséges, és annyira csodálatos! Tudod, most, hogy fent vagyunk a sziklán, hogy Jézusban vagyunk, ilyen szavakat használunk, hogy ez dicsőséges, hogy ez csodás, hogy ez hatalmas, hogy ez nagyszerű. Amikor viszont az ember még bent van a vízben, akkor úgy tűnik: „Ez túl sok, ez túl magas. Én nem lehetek része ennek.”

Figyelj! Isten gondoskodott egy útról, és ez megvan mindannyiunk számára. Gondjaink, bajaink mindnyájunknak vannak. Vannak bajok, amelyek irritálnak bennünket, vannak olyanok, amik szépen lassan felemésztik az életet, vannak problémák, amik összezavarnak bennünket, és vannak problémák, amik átcsapnak a fejünk fölött. 1Kor 10:13-ban azt mondja, hogy ez mind része a normális emberi életnek. Ez mindenkivel történik. Így normális.

Mindenkivel megtörténnek ezek, de van kimenekedő utunk. Van egy utunk, van egy kőszikla, Krisztus. Ha nem vagy hívő Benne, akkor csak tudd, Ő a menekülés. Ha hívő vagy, Ő a menekülés, nem kérdés. Ő mindig túl nagynak tűnik. Mindig azt mondom, ha őszinte vagyok: „Nekem ez nem megy. Én ezt nem tudom megcsinálni. Én nem tudok oda feljutni. Én nem tudok itt szolgálni. Én itt nem tudok szolgálni. Nekem ez nem megy, túl nagy. Fáradt vagyok, kimerültem.”

Rendben, de mit csinálok akkor? Megadom magam, és azt mondom: „Uram! Ments meg, mert elveszek.” Mint, ahogy Péter mondta, amikor süllyedni kezdett. Ez az, amire szükségem van: megadni magam. Ez a Szellemnek a munkája, hogy megmutatja nekem Jézust, hogy Ő az utam. Ő az, Aki felsegít engem, aztán hitet munkál bennem. Ez a Szellem munkája az életemben, és felemel minket.

Ehhez szükséges, hogy megadjam magam. Azt kell mondanom: „Uram, énnekem ez nem megy. Én ezt nem tudom megcsinálni. Nekem nincs elég hitem, én túl messze vagyok. Uram!” „ Uram, nem törődsz vele, hogy elveszünk?” – mondták Neki a csónakban. Ő törődött, és fontosak voltak Neki. Kellett viszont, hogy megadják magukat. Ez a Szellem munkája az életünkben.

Csak hadd fejezzem be a következővel. Azt olvassuk, hogy Sátán tett bizonyos kijelentéseket. Azt mondta: „Majd én…! Majd én… Majd én… Majd én ezt megcsinálom. Majd én így csinálom. Majd én összerakom. – Ezék 28. – Majd én… Majd én… Majd én…”; és minden kijelentését büszkeségben tette. „Majd én megmutatom! Majd én összerakom. Majd én egyedül megcsinálom. Majd én magasabbra mászom Istennél!”

Ebben a zsoltárban is van egy ilyen „majd én” sorozat: majd én kiáltok … majd én lakozom a Te hajlékodban … majd én bízom … majd én dicséretet éneklek. Nekünk is van ilyen, hogy „majd én”, de ez alázatban van, amikor megtaláljuk azt a helyet, ahol megadhatjuk magunkat, ahol azt tudjuk mondani Istennek: Uram, vigyél engem a sziklára, ami nagyobb nálam. Ez az imának a lényege.

Ez az imának a lényege: „Vigyél engem magasabbra. Vigyél engem magasabbra, Istenem, szükségem van Rád. Kereslek Téged, magamban nem vagyok elég. Én nem tudok oda feljutni.” Ez az, amire szükségünk van.

Arra gondolok, hogy ha ilyen az életünk, ha ilyen a gondolkodásunk, mint látjuk a 61. zsoltárban, akkor hogyan győzhetne le az ellenség? Akkor milyen győzelme lehet feletted? Tudod, ellökdöshet a Föld végére, hozhat olyan próbát, ami csak átcsap a fejed fölött, de mindig tudhatod, hogy hova kiálts. Mindig tudjuk, hogy Istent kell megszólítanunk. Ez hit. Ez az, amiben Ő vezetni akar minket.

Merjünk harcolni ezért, és nyomulni ezért. Nem csak elfogadni a helyzetet: Olyan messze érzem magam Istentől!; hanem azt mondani: „Nem! Uram, kérlek, emelj ki engem, adj nekem stabilitást, adj nekem szívet! Gyógyíts meg engem! Állíts helyre engem! Változtasd meg az életem, változtasd meg a gondolkodásom!” Azokért is, akiket szeretünk: „Uram, kérlek. Uram, kérlek őérte is!”

Ámen.