A választóvonal menny és pokol között

2016 július 13. szerda  18:30

Ha minden jól megy, akkor most a szubjektivitásról szeretnék beszélni. Mélyen ismerem ezt a témát, sajnos, és te is jól ismered ezt.

1Móz 3. Amikor elveszítettük a Paradicsomot, akkor nem csak egy szuper lakóhelyet veszítettünk. Nem csak egy kellemes lakást veszítettünk, hanem a fókuszunkat is. Ez talán a legmélyebb éhségünk azóta is. Nem arról van szó, hogy nincsen összpontosításunk, hanem arról, hogy nem a megfelelő dologra összpontosítunk, nem a megfelelő az irányunk, nem a helyes úton járunk.

1Móz 3:7-8 Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak. Majd meghallották az ÚR Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt. És elrejtőzött az ember és a felesége az ÚR Isten elől a kert fái közé.

Miről szól ez a rész? Az ember elbukott. Hogyan? Úgy, hogy engedetlen volt Istennek. Egyszer olvastam egy bolond keresztény könyvet, ami valahogy azt próbálta megmagyarázni, hogy az volt a bűnük, hogy ettek, úgyhogy nem kéne enni. A böjtről szólt egyébként a könyv, de nagyon fura, aki írta. (Hadd mondjam – ez nem az üzenethez tartozik –, hogy legyél óvatos a keresztény könyvekkel! Nagyon sok rossz minőségű tartalom van. Tudok ajánlani jó írókat, olvass Oswald Chambers-től, Watchmann Nee-től, Linda Dillow az egyik női író, akit nagyon tisztelek, és p. Stevens is írt egy-két jó könyvet, legalábbis hasznosak. 🙂 )

Visszatérve 1Móz 3-hoz, mi történt? Megnyíltak a szemeik. Mire nyílott meg a szemük? Önmagukra. Sátán azt ígérte az embernek: Olyan leszel, mint Isten. Az ember kicsit tényleg olyan lett, mint Isten, de csak egy picit. (Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem lett olyan.) Nem lett olyan, mint Isten a hatalmában, nem lett olyan az élete, hanem én-központúvá lett az ember. Ez nem annyira pszichológiai kérdés, ez inkább a bűnről szól, hogy a szégyenükre lettek figyelmesek. Nemcsak arra, hogy meztelenek, hanem arra, hogy ebben van valami, amit el kéne takarni, ami addig nem volt meg.

Minekünk nem volt olyan idő az életünkben, amikor ne lettünk volna én-központúak. Megszülettünk, és amint öntudatra ébredtünk, azonnal önmagunkat helyeztük mindennek a középpontjába. Önmagunkra figyeltünk elsősorban. Ez az, ahogy működött.

Volt azonban olyan idő az emberiség történelmében, csak nagyon rövid idő, valószínűleg néhány nap, amikor az ember nem önmagára összpontosított. Valahogyan mindannyian éhezünk erre. Mert mind tudjuk, hogy nem arra az életre lettünk csinálva, amit olyan könnyen élünk. Úgyhogy éhezünk az elveszett Paradicsomra. Persze össze vagyunk zavarodva, úgyhogy nem a megfelelő helyen keressük a választ. Jobb környékre akarunk költözni, és azt reméljük, hogy ettől majd jobb lesz. Új házastársat keresel magadnak, és azt reméled, hogy ettől majd jobb lesz. Új munkahelyet keresel, vagy egy még izgalmasabb élményt. Rossz helyeken keresünk. Hetven éven át bolondot csinálunk magunkból, aztán meghalunk boldogtalanul. Sátán azt mondaná: „Szuper! Így kell ezt csinálni.” Van egy jó hírem: nem ez az üzenet.

Az ember szubjektív lett. Ami azt jelenti, hogy nem tudott semmire nézni úgy, hogy ne nézne saját magára. Azelőtt az ember Istenre nézett. Úgy értem, Isten volt a középpontban. Ha abban az időben Ádám ránézett volna valamelyikünkre, akkor úgy látta volna: „Itt van Isten köztem és ő közte. Ez azt jelenti, hogy Isten szemével látom őt, úgy értékelem őt. Úgy mérem őt.” Most ez más lett. Mintha egy tükröt tartanék magam előtt, és úgy néznék mindenre és mindenkire, és csak azt a részét látom másoknak, amit én nem takarok el. Ez szubjektivitás, hogy úgy mérem a dolgokat, hogy nem a saját értéküket nézem, nem a saját jellemzőit nézem, hanem úgy nézem, hogy milyen hatással van rám. Ha ránézek, azt kérdezem: Milyen hatást tesz ez rám?
Itt a gyülekezetben úgy látom, hogy a másik ember szent, áldott ember, szereti a Bibliát, szereti az Urat. Hogy érzem magam ezzel kapcsolatban? Hát útálom őt. Irigy vagyok rá. Haragszom rá. „Ne szórakozz velem! Nem lehet senki szentebb nálam. Én vagyok a pásztor.” – mondom ostobán. Vagy ugyanígy egy férfi ránéz egy gyönyörű nőre, és mivel gyönyörű, el van varázsolva tőle, és ezért nem látja a nő rossz tulajdonságait, nem látja a valóságot. Ugyanígy, ha valakinek volt egy apja, aki ütötte-verte, aztán eljön ide, és én pl. épp olyan szófordulatot használok, mint az apja, már nem is tudja elfogadni, amit mondok. Mert arra emlékezteti. Így élünk, így mérjük a dolgokat – magunkra nézünk először. Mindnyájan ilyenek vagyunk, de persze különböző mértékben. Vannak különböző szintjei ennek. Vannak emberek, akiknek 20% az, hogy milyen a másik ember, és 80% az: ahogyan én érzem magam vele kapcsolatban. Ezt neveznénk szubjektívnak.

Amikor az ember evett a fáról, akkor mi történt? Megrémült. Elbújt Isten elől. Félt Istentől, az ő legjobb Barátjától, az ő Alkotójától, attól, Aki gyönyörködött benne. Miért? Azért, mert az ember magára nézett elsősorban. Istenre nézett, de elsősorban magát látta, a saját problémáját, a saját bűnét, és azt mondta: „Bizonyos vagyok benne, hogy Isten nem fogad el engem. Bizonyos vagyok abban, hogy Isten oda fog csapni nekem! Mert bűnös vagyok. Szégyellem magam. Bűntudatom van.” Ez a problémája az embernek. Ez az őrültségünk! Mert ha az ember ki tudta volna venni ezt a képből, akkor láthatta volna Isten szeretetét, Isten törődését, Isten személyességét.

Miért olyan nagyszerű szerelmesnek lenni? Szerintem azért, mert leveszi a fókuszt az emberről, saját magáról. Legalább egy kis időre. „Végre, de jó! Végre nem rám kell figyelni!” Miért olyan “jó” dolog gúnyolódni? Ugyanezért. Leveszi a figyelmet rólam, és mindenki a gúnyom tárgyára néz. Mindannyian megkönnyebbülünk, kivéve az áldozatot. „De ő nem számít! 🙂 Csak az, hogy a fókusz nem rajtam van, nem énrám figyel mindenki. Szabad vagyok.” Miért szeretnek az emberek pletykálkodni? Ugyanezért. Rettegünk attól, hogy úgy lássanak minket, amilyenek valójában vagyunk, és az megkönnyebbülés, amikor valaki máson van a figyelem.

Itt a mennyről olvasunk:
Jel 21:22-23 Templomot nem láttam abban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma. És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.

Mit jelent ez? A mennyben a fókusz, az összpontosítás Istenen lesz, az Atyán és a Fiún. Jel 14:4-ben olvasunk a száznegyvennégyezerről. Mi az ő áldásuk, mi az ő jutalmuk a mennyben? Az, hogy közel lehetnek Jézushoz. Az a jutalmuk, hogy ők közel lehetnek Jézushoz, hogy ők Jézusra nézhetnek folyamatosan. Jel 4:8 az angyalok azt mondják: Szent, szent, szent az Úr! „Nem elég egyszer elmondani?” A válasz az, hogy a figyelem Istenre irányul. Őrajta van a fókusz. Nem Izraelen, nem a Gyülekezeten, nem az emberen saját magán.
Egy nagyon valós értelemben úgy hiszem, hogy a menny azért lesz menny, mert kizárólag Istenre fogunk összpontosítani. Ahogy Őrá összpontosítunk, megelégedettek leszünk önmagunkkal. A mennyben nem lesz fogyókúra :-), a mennyben nem lesz smink,… Miért? Azért, mert ha Isten van a fókuszban, és ha Ő alkotott engem, akkor ennek értelme van, ennek célja van, ennek jelentősége van. Én azért vagyok olyan, amilyen, mert Isten így akart megalkotni, és célja van ezzel.
Magától értetődően jelen van a bűn az életemben – ami nem volt Isten tervének a része – és ezt a részt nem szeretjük annyira. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy Ef 2:10 az Ő alkotásai vagyunk, teremtetve Jézus Krisztusban. Ez a valóság, ami a mennyben a miénk lesz. Emiatt lesz elégedettség, és békesség. Miért? Azért, mert Isten lesz a fókuszban. Nem te, nem én, nem önmagam, nem a másik. Nem az, hogy ki hogyan énekel, nem az, hogy kinek milyen dicsősége van, nem az, hogy… Isten lesz a fókuszban, és ez a tökéletesen megelégítő valóság. Ez a gyönyörű benne.

Miért leszünk megelégedettek önmagunkkal? Csak hadd említsem meg ezt:
Jel 1:5 és Jézus Krisztustól, … aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől,…
A mennyben ez nyilvánvaló lesz nekünk. A mai nap, amint el-elbukunk, a mai nap, amint gyengék vagyunk, nem látjuk ezt olyan jól. Ám ez az evangélium.  Ha nem ismered Jézust, akkor bátorítalak, hogy ismerd meg Őt. Ő az, Aki megfizetett érted. Ő az, Aki a vérét ontotta érted. A te bűneidért, és az enyémekért. Én elfogadtam Őt, és ezért ismerem Őt. Ezért megvan ez az örömöm. Azért tanulom ezt, és növekszem ebben. Nem önmagamra figyelek, hanem Őrá, és a békességem növekszik. Ez neked is meglehet, csak higgy Jézusban.

Ez a kép nem lenne teljes, ha nem említeném meg a poklot. Arra gondolok, hogy szerintem ezért olyan rettenetes hely a pokol. Isten azt mondta 1Móz 2:17-ben: Ha esztek arról a fáról, akkor meghaltok. Miért mondta ezt? Azért, mert az én-központúság az halál. Nem erre vagyunk kitalálva. Olyan, mint a halnak, amikor kidobják a szárazra: egy darabig vergődik, de az halál neki. Nekünk is így van. Minél jobban, minél többet összpontosítok magamra, minél inkább én vagyok a fókuszban, minél inkább az én ambícióm mozgat engem, annál inkább fuldoklom. Minél inkább ebben élek, minél tovább élek ebben, annál szörnyűbb az életem. Úgy értem, csak nézd meg, mit csinált ez Sátánnal:
Ezék 28:17a Szíved fölfuvalkodott szépséged miatt. Fényességeddel megrontottad bölcsességedet.
Mi volt a gond Luciferrel? Nem az, hogy bölcs volt, nem az, hogy dicsőséges volt, hanem az, hogy elkezdett erre nézni. „Én vagyok a nagy szám! Én vagyok a fényes. Én vagyok a tökéletes. Én vagyok gyönyörű. Én vagyok a bölcs.” Ezzel volt egy probléma. Nézd meg, mit csinált ez vele! A legtökéletesebb teremtményből a leggonoszabbá lett. Igazán ez a halál. A pokol ugyanez. Ahol csak önmagammal lennék elfoglalva. Amikor a bűnben nézek magamra, akkor ezt élem meg, ezért olyan nehéz. Ezért olyan bántó, amikor visszanézel a bukásaidra, a hibáidra, a dolgokra, amiket nem hozhatsz helyre. Ezért olyan rettenetes, mert ez halál.

A pokol azért lesz szörnyű hely, azért lesz magányos hely. Nem azért lesz magányos, mert nem lesz ott senki más, sajnos nagyon sokan lesznek ott, de mindenki csak önmagára fog figyelni. Úgyhogy mindenki magányos lesz. Milyen rémisztő valóság ez! Ezért van, hogy Isten azt mondja: „Figyelj! Gyere Énhozzám! Legyen másik életed!”

Jézus azt mondta Ján 17-ben: Én megmutattam nektek valamit, ami fontos.
Ján 17:25-26 Igazságos Atyám! A világ nem ismert téged, de én ismertelek téged, és ők is felismerték, hogy te küldtél engem. És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet legyen bennük, amellyel engem szerettél, és én is bennük legyek.

Ez a valóság. Jézus megmutatta nekünk az Atyát. Miért? Azért, hogy elnézhessek magamtól. Ezért nem működnek az önmegjobbító, jellemfejlesztő programok, mert még mindig magamra nézek közben, még mindig a saját erőmből csinálom. Isten viszont többet akar adni nekünk.

Krisztus nélkül ez a világ annyira közel van a pokolhoz! Mert magammal telek meg egyre inkább, ahogy élek. Ez egy szörnyű lehetőség. Péld 1:31-34 azt mondja, hogy ez gyenge. Amikor az ember a saját útját választja, akkor a leggyengébb ellenség is egyszerűen csak ledönti a lábáról, akkor a leggyengébb ellenség is csak rátapos, átmegy rajta. Miért? Azért, mert az embert a saját magára figyelése gyengévé teszi. Mit gondolsz, cégek miért bátorítanak embereket abban, hogy dolgozzanak csapatban? Azért, mert abban nagyobb erő van. Tudjuk, hogy ez így működik. Itt a másik oldala ennek.
Ez a világ annyira közel van a pokolhoz Krisztus nélkül! Mert ahogy múlnak az évek, csak én növekszem egyre inkább. „Az én fájdalmam… Az én sebeim… Mindenki rosszul bánt énvelem…” Vagy: „Az én sikereim… az én nagyszerűségem…” Saját magammal telik meg a szívem. Az egyik módon mártír vagyok, a másik módon én vagyok a felsőbbrendű.

Isten azt mondja nekünk: Figyelj, van egy harmadik út, amelyik nem önmagadról szól. Ez van Krisztusban. Ebben örvendezett Jézus. Luk 10:21-ben ránézett a tanítványaira – mellesleg, a tanítványai nem végeztek magas iskolákat, nem nagyszerű, kiváló, csodálatos emberek voltak, hanem átlagosak –, és Jézus gyönyörködött. Azt olvassuk ott, hogy örvendezett. Azt mondta: Atyám, köszönöm, hogy megmutattad ezt az ilyen egyszerűeknek, mint ők.

Ez mindnyájunké. Mindnyájan el vagyunk hívva erre. Igazán ez a szabadságunk. Isten adott nekünk nagyszerű mutatókat az életben, amik erre a harmadik útra mutatnak. Ilyen a házasság. Miért olyan nagyszerű a házasság? Azért olyan nagyszerű, mert a másikra összpontosítok szeretetben. Ez az, ami nagyszerű benne. Isten azt kérdezi: „Észreveszed? Minél kevésbé rólad szól, annál jobb a helyzet.” Ezért olyan csodálatos szülőnek lenni. Minden fájdalommal együtt, ami benne lehet. Mert ott tanulok erről, hogy nem rajtam van a fókusz, hanem szeretetben valaki másra figyelek. Isten erre mutat nekünk.

A gyülekezet ugyanez.  A gyülekezet, ha megfelelően megy, akkor gyönyörű. Nagyszerű. Tudod, miért? Mert nem rólam szól, hanem másokról. Róm 12:10 tiszteljétek egymást! Ef 5:21-ben ugyanez. Fil 2:3-ban ugyanez. Miért? Azért, mert ha Őrá nézek szeretetben, ha Őt szolgálom szeretetben, az segít nekem az életemben. A gyülekezet annyira közel lehet a mennyhez! Ilyen közel kerülhetek a mennyhez. Nem azért, mert mindenki tökéletes, hanem azért, mert a Szent Szellem a figyelmemet Istenre irányítja.

Ezért áldottak az istentiszteleteink. Ezért fontosak a konferenciáink. Ezért értékes egy beszélgetés az istentisztelet előtt a testvérekkel, mert Isten erre hív minket, hogy Őrá irányítsuk a figyelmünket. Mert ott szabadulunk meg. Amikor ezt megtalálom – nem én vagyok a középpontban –, akkor abban erő van, és Isten hatalmas dolgokat csinál az én lelkemben, és a tiédben, és rajtad keresztül is hatalmas dolgokat végezhet el.

Ámen.

Kategória: Egyéb