A mosoly

smile

Nyiladozó elméjű kisfiammal sétálunk az utcán. Gondolataimba merülve baktatok mellette, amikor megszólal.

– Papa, miért nem mosolyognak az emberek?

– Mosolyognak azok kisfiam. – felelem szórakozottan.

Nyilvánvalóan komolyan veszi a szavaimat, mert elcsendesedik egy időre. Nem adja azonban ilyen könnyen fel és rövid vizsgálódás után ismét megállapítja:

– Nem, nem mosolyognak.

Ránézek, majd körbe. Komor arcú emberek baktatnak vagy rohannak a dolguk után, beszélgetnek távoli valakikkel mobiljaikon.

– De, mosolyognak – mondom végül.

– Nem látom.

– Nézd csak! – mutatok felfelé, és valóban, körülöttünk táblák, plakátok tömkelege, kedvesen mosolygó jólfésült ifjú politikuspalánták a választási plakátokon, széles mosolyú lezseren öltözött fiatalok egy ruhamárkától vidultak fel ennyire, pár vigyorgó tizenéves mobiltelefonokkal zsonglőrködik a hirdetőoszlopon.

– Látod? – meglepetten nézi, és töpreng. Látom, hogy magyarázattal tartozom; de hogy magyarázzam meg? Aztán támad egy ötletem.

– Tudod, azelőtt többet mosolyogtak az emberek egymásra, de egy idő óta a mosolyok felvándoroltak a plakátokra… Fontos, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek. Ha a plakátokon ennyi a mosoly, nem lehet az utcán is sok belőle. Valahol ki kell egyensúlyozni a dolgokat.

Töri a fejét, példát keres.

– Mint egy mérleget? – kérdi végül.

– Igen, úgy. – felelem.

Kis arca az élet egy mélyértelmű kérdésére talált nagyszerű válasz felismerésének derűjével virul fel, én meg – mielőtt felvilágosítanám a valóságról – elgondolkodom.

 

Valóban több volt a mosoly azelőtt? Valóban kedvesebbek voltunk egymáshoz, vagy csak a múltat oly sokszor hazug módon kifényező szelektív emlékezet mutatja így? Tény, hogy a rendszerváltás szabadságot hozott. Utazást, lehetőségeket, felnőttebb életmódot mindenkinek. Többé nem vagyunk „állam bácsi” kis hülyegyerekei, akiket babatápszeren kell tartani, mert keményebbel nem bírnak el. Van aki élni tudott a lehetőségekkel, van akinek nem sikerült; sokan egyszerűen azért küzdenek, hogy megtartsák amijük van. Ám bármerre is mozdult el az életünk, fel kell, hogy ismerjük a nyilvánvalót – az emberi élet minőségét nem lehet megvásárolható dolgok meglétében, vagy hiányában lemérni. Igazi választ, mély megelégedettséget kizárólag valós szeretetkapcsolatok adnak. Első ezek közül az Istennel való kapcsolat, mert ha az alap nincs rendben, hogyan lehetne a többi?! Mikor Jézust megtaláltam biztos pontra leltem. S ha az megvan, már szerethetem a többieket, akár még magamat is.

Aztán már mosolyogni is tudok.

Csak úgy, anélkül, hogy fizetnének érte a reklámfotósok.

Rámosolygok, ő meg vissza. Kis keze belesimul az enyémbe és megyünk együtt tovább.

Egy hozzászólás a(z) “A mosoly” bejegyzéshez

  1. Kovács Marika szerint:

    Ma ezt olvastam:Az egyszerű hit legyőzi a bonyolult sötétséget.
    P.Steve Scibelli Szeretném megköszönni,a fent leírtakat ,jó kis írás.Hiszem,hogy a nehéz időkben a gyerekek szolgálnak minket,és nem fordítva.
    Szeretném megköszönni az egy mondatokat. Néha nagyon nagy mélységből,nagy magasságba repít.Én igen nagyra becsülöm a szavak önmagukban rejlő erejét.De ha mondatokba állnak össze az már igazi Kánaán:)Szeretek itt csemegézni.Nektek ez sok-sok idő ,nekem erő,és húzókötél!Hálás szívvel:Kovács Marika

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük