Notórius rossz szokásom szerint megint szabályszerűen indexelek sávváltásnál, majd pontosan a felfestés szerinti helyen állok meg, hogy kivárjam sorom a kanyarodáshoz. A mai napon azonban ez mitsem számít.
– Hülye buzi!!! – üvölti meglepett képembe úgy másfél méteres távból, melletem elsuhanó autója relatív biztonságából egy, valami egyéb élmény által nyilvánvalóan alaposan felkavart sofőr. Naná, hogy felmegy bennem a pumpa, és amint továbbhajtok, különböző gépfegyverek és kisebb lövegek egész hada jelenik meg lelki szemeim előtt, melyeket ilyen esetekre igazán extraként kínálhatnának járműveink felszereltségéhez a főbb autókereskedők.
Amint a vörös köd lassan oszlani kezd, egy régi fizikaóra jut eszembe, no meg egy elv. A közlekedőedények elve. Amely emlékeim szerint kimondja, hogy egy folyadékban gyengítetlenül terjed, azaz gyakorlatilag ugyanakkora a nyomás. Mindenütt. Nagyon hasznos kis felismerés a fizikában, jópár dolgot használunk a mindennapokban, melyek működése ezen az elven alapul.
Milyen érdekes, hogy mennyire ugyanígy működik ez az emberek között is, és milyen kár, hogy egyáltalán nem használjuk olyan ügyesen.
Annakidején ezt az elvet úgy ismertük, hogy mikor a miniszter elégedetlen, a portás kutyája nyüszíteni fog. Merthogy a miniszter ugye leszúrja a vezérigazgatót (ah, a régi szép, ám mostanra lassan újraépülő állami tulajdonrendszer), szóval a vezérigazgató meg emiatt leüvölti a főosztályvezetőket, akik az osztályvezetőknek adják meg ami jár nekik, s ez így megy tovább, míg a végén Józsi bácsi, az idős portás, nem lévén hatalma senki emberfia felett ugye, mérgében jól felrúgja Bodri kutyát, aki nyüszítve bújik házába.
Vagyishogy a nyomást továbbadjuk egymásnak a társadalomban is. Amit kapunk, azt osztjuk tovább, szemet szemért, fogat fogért, de mivel a nálam erősebb szemét nem tolhatom ki, főleg olyasvalakit bántok, akinek ugyan köze nincs a dologhoz, de legalább nem üthet vissza.
Fiatal amerikai srác főiskolai tanulmányai első szemeszterében szó szerint agyonitta magát egy haveri körben rendezett muri alkalmával. A temetést végző pap nagyot prédikált arról, hogy egy kiváló fiatalember lett a gonosz rendszer áldozata, az újságírók fejüket csóválva cikkeztek a veszteségről, a haverok valószínűleg egyperces néma dülöngéléssel adóztak tiszteletének a következő kerti partin. A szülők? Ó, hát ők be akarták perelni a főiskolát, a kollégiumigazgatót, és mindenki mást, aki legalábbis a fiuk húszlábnyi közelségébe került életében. Lenyűgöző. Miért is perelnének? Hiszen fiuk felnőtt ember volt, aki idióta döntések sorozatát hozta, és ez az életébe került. Ám a fájdalmat, a nyomást, tovább kell adni. Egyéni jogainkat hangosan sulykoló társadalmunk és önzőségünk hibás gondolkodásra vezet minket. Hibás, mert elsősorban nem minden valaki más hibája, van köztük (bőven) ami a mi sajátunk. Másodsorban pedig hibás, mert ha a nyomást mindig továbbadjuk, hol ér véget a kör? Sehol. Mert az alaposan összerugdosott Józsi bácsi egy nap megveszi azt a 122 mm-es önjáró löveget pult alatt a kínai piacon, és jól odapörköl. De ha azt nem, legalább is lassabban nyitja ki a kaput. Vagy büntet másként. Amiből megint lesz egy csomó dühös ember, aki jól megbüntet valaki mást ezért.
Kiút? Legalább egyvalakiről tudok, akinél egyértelműen megszakadt ez a kör. Úgy hívták, hogy Jézus Krisztus. Bántották, de nem bántott vissza, felszegezték egy keresztre, de még ott is másokat szolgált. Egyszerűen elnyelte a fájdalmat és a nyomást, nem adta azt tovább senkinek.
Magasztos példa? Bizony az. Abból egyébként jó sok van, csak épp fabatkát sem érnek. A magasztos példákkal az a baj ugye, hogy a volánnál ülve nem vagyunk túl magasztosak. Ígyhát több kell, mint példa. A jó hír, hogy Jézus nem csak példa, hanem lehetőség is. Aki akarja Őt, elég, ha hozzáfordul, és rábízva magát beinvitálja Őt az életébe. Akiben pedig Ő ott él, megtanulja, hogy a személyes kereszt nem szenvedésről szól, hanem arról, hogy nem kell vissza-, illetve továbbütnie. A társadalomban pedig enyhül a nyomás.
Mert van Aki elnyelje.